Urunk mennybemenetele – A év
„Minden rövid, aminek vége van”, írja Szent Ágoston, és mi egyetértünk vele. Gyors szárnyakon szállnak az évek és állandó búcsúzás az életünk. Búcsúzunk gyermekkorunk rózsaszínű világától. Búcsúzunk a felnőttkor füstbement terveitől. Nem véletlen, ha a mai evangéliumban Jézus is búcsúzik szeretteitől. Rövid volt az Ő élete is a földön. Alighogy megmelegedett, gyökeret eresztett, máris búcsúznia kellett. Számára azonban ez nem jelentett szomorúságot, mivel az Atyához tért vissza, a Szentháromság boldog közösségébe. Annál inkább szomorkodnak az apostolok, akik nem tudták, mi vár Jézusra, de azt igen, hogy mit veszítenek távozásával. Ezért ígéri nekik a vigasztaló Szentlelket, aki mindörökre velük marad és egyengeti útjukat az Isten országa felé.
Jómagunk is gyakran megtapasztaljuk, milyen fájdalmas elválni azoktól, akiket szeretünk. Könnyek hullnak az édesanya szeméből, amikor az élet vagy halál parancsára el kell válnia gyermekeitől. Nem hiába mondjuk, hogy minden elválás egy kis halál…
Olykor azonban könnyeiben fölragyog az öröm szivárványa, vigaszt sugároz szívünkre, ha az, akitől el kell válnunk, jobb körülmények közé kerül, ha a boldogság partja felé indul. Valahogy így lehettek az apostolok is, amikor elbúcsúztak az Atyához induló Jézustól. Midőn Urunk Pilátus előtt állott, a helytartó neki szegzi a főpap által hangoztatott vádat: te vagy-e a zsidók királya? Jézus igennel válaszol, de hozzá teszi: az én országom nem e világból való…
A mai ünnepen Egyházunk erre a másik országra, erre a „más világra” fordítja hívei tekintetét. Jézus ugyanis nem azért jött a földre, hogy végleg itt maradjon. Szeretett itt lenni, és megérti ragaszkodásunkat a földhöz, a földiekhez. Távozásával azonban felhívta figyelmünket egy alapvető tanításra: „Ember, ne feledd! A te igazi hazád nem ez a föld, nem ez a göröngy!” (Prohászka)
Milyen szent öröm tölthette meg Jézus szívét, amikor befejezte földi küldetését és elérkezett a hazamenetel napja. Örül minden ember, amikor messzi idegenben, fogságban, börtönben sínylődve fülébe csendül a bűvös szó: hazamehetsz! Erre az örömre így emlékezik egy fogságból hazatérő fogoly: „Sohasem felejtem el azt az örömben átreszketett éjszakát, amikor fogságomban megtudtam, hogy hazamegyek. Mily lassan döcögött a vonat, öröm töltötte el a szívemet, amikor a máramarosi hegyek között újra ihattam a Tisza vizéből. Ó, igen, a hazatérés útja a legszebb út az ember életében.”
Amikor valaki kiszabadul a börtönből vagy hazaindul a fogságból, bizonyos irigységgel néznek utána mindazok, akik még ott maradnak. Nem tudjuk, vajon az apostolok lelkében fölébredt-e a szent irigység, midőn Mesterüket hazamenni látták?
Akik nem hisznek az örök életben, az örök hazában, azok természetesen nem ismerik ezt a mennyei honvágyat. Ám az apostolok jól megtanulták Mesterüktől, hogy nincs itt a földön maradandó városunk és egyszer mi is hazamegyünk. Igaz, hogy fájdalmas ez a hazatérés, mert át kell mennünk a halál, az enyészet sötét kapuján. Akiben azonban erős a hit, az Szent Pál apostollal vallja: Kívánok feloszlani, és Krisztussal lenni… Mert valójában ez a föld nem édesanyánk nekünk. Háborúk, gyűlölködés, szenvedések tengere hullámzik rajta. Ellenségünk sokszor a természet, szörnyű földrengések, a szárazság, az árvizek…
De nincsen rózsa kertjeinkben tövis nélkül, és minden virágunkra rálehel az elmúlás. Alighogy megérkezünk, alighogy elhelyezkedünk az élet vonatán, máris csikordulnak a fékek, és kiszállásra kényszerítenek. Jönnek az új fölszállók, és ők foglalják el helyünket. Ilyen körülmények közepette hogyan is érezhetnénk otthonosan magunkat a földön? Mennyire igaza van Pál apostolnak, amikor a keresztényeket jövendőt kereső embereknek nevezi.
Azért a jövőért élünk, amelyet Isten készít azoknak, akik őt szeretik. Azért a jövőért, ahol Isten letöröl majd szemünkről minden könnyet. Azért a jövőért, ahol Isten fiainak szabadságát, szeretetét és igazságát élvezhetjük. Az igazi hazánk mindig ott van, ahol szeretnek, ahol szabadok vagyunk, ahol igazság uralkodik. Ilyen ország nincs a földön, ez az ország odaátról integet felénk, ahová Jézus is eltávozott.
Az apostolok megértették a mennybemenetel jelentőségét Jézus életében és saját életükre vonatkozóan. Jézus mennybemenetele után életük célja az, hogy ismét Jézussal legyenek. Ehhez viszont az kell, hogy Jézus életét éljék, és küldetését folytassák. Hirdessék az evangéliumot, a megtérést, a megbocsátást, és kereszteljenek, osszák ki a Jézus érdeméből nyert kegyelmeket.
Jézus a Mennybe ment, művét átadta az apostoloknak, s átadta nekünk, hívő embereknek az életét. Feladatunk, hogy „új emberré”, mennyei törekvésű emberré legyünk. Olyanná, aki Krisztust jeleníti meg, Őt bizonyítja, hirdeti és róla tesz tanúságot. Közösségileg is ez a feladatunk az Egyházban: rendezetten, szeretetben élni parancsai szerint. Tegyünk tanúságot Róla, hogy él, és vezessük hozzá az egész világot.