Évközi 4. vasárnap – C év (Lk 4,21-30)
A városon kívül
A híradásokból szinte hetente értesülünk olyan esetekről, amikor egy szórakozóhelyen, lakóépületben vagy szállodában tűz üt ki és az épületben rekedt emberek nem tudnak elmenekülni. Gondoljunk csak például a közelmúltban Brazíliában történt tragédiára, amelyben a hírek szerint 235 fiatal vesztette életét. Számos ilyen esetben az okozza a tragédiát, hogy nincsenek megfelelő menekülési utak, amelyeken az emberek gyorsan távozhatnának veszély esetén. A veszélyes helyzetekben az ember az életösztöntől vezérelve keresi a menekülési utat. De vajon keressük-e a halál utáni menekülő utat? Ezt Isten mutatja meg nekünk.
Az elmúlt vasárnapi evangéliumban Jézus názáreti fellépéséről olvastunk. A zsinagógai istentisztelet alkalmával Izajás könyvéből olvasta fel azt a részt, amely Isten Fölkentjének jöveteléről szólt, majd azt a magyarázatot fűzte hozzá, hogy az ő személyében beteljesedett a prófétai jövendölés. A hallgatóság kezdeti helyeslése pillanatok alatt fordul először csodálkozásba, majd ellenséges szembefordulásba. A vita odáig fajul, hogy meg akarják ölni, de Jézus eltávozik. Olyannal már találkoztunk, hogy egy barátság az évek során megkopik, vagy a jó szomszédok közti kapcsolat néhány év alatt ellenségeskedésbe fordul. De hogyan fordulhat a jóindulat egész rövid idő alatt ellenségeskedésbe? Mi történt Názáretben?
Két oka lehetett a názáretiek haragjának és nyílt elutasításának. Az egyik, hogy Jézus nem teljesítette azon kérésüket, hogy tegyen valamilyen csodát körükben. A csodák ugyanis soha nem öncélúak, Jézus nem azért tesz csodákat, hogy önmagát igazolja. A názáretiek hallhattak arról, hogy más helyeken Jézus hogyan gyógyította meg csodákkal a betegeket, s most ők is hasonlót követelnek. Olyan csodákat szeretnének, amelyek igazolják Jézus kijelentését, szavait, de ezt ő nem teljesíti. Az elutasítás másik oka az lehetett, hogy Jézus utalást tesz arra vonatkozóan, hogy az üdvösség nem csak Izrael népének, a választott népnek szól, hanem a pogány népeknek is. Jézus két, a vallásos zsidók számára jól ismert ószövetségi személy esetét idézi, Illés prófétáét és Elizeusét. Illés egy pogány származású özvegyasszony javára tesz csodát azzal, hogy a szárazság elmúltáig nem fogy el lisztje és olaja (vö. 1Kir 17,7-16), Elizeus pedig a szír, azaz szintén pogány tisztségviselőt, Naamánt gyógyítja meg leprás betegségéből (vö. 2Kir 5,1-27). Ezek a pogányok számára véghezvitt csodák egyértelműen igazolják, hogy Isten nem zárja el adományait a pogány népektől, hanem azok is részesedhetnek belőlük.
Ennek az evangéliumi történetnek van egy nagyon érdekes eleme, mégpedig az, hogy Lukács úgy fogalmazza meg a végső elutasítást és a gyilkos szándékot, hogy előremutat Jézus kereszthalálára. Ezt írja: „kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák” (Lk 4,29). Jézust kivezetik a „városon kívülre,” „fel a hegyre.” Amikor Jeruzsálemben Jézust halálra ítélik, kivezetik a városon kívülre, fel a Golgota hegyére, ahol keresztre feszítették. Az evangélista szándékosan úgy zárja le a názáreti esemény végét, hogy jelezze, milyen sors vár Jézusra. Most még nem jött el Jézus ideje, most még nem tudják bántalmazni, ezért sértetlenül távozik. A történetből láthatjuk, hová vezet a hitetlenség és Jézus elutasítása az emberek részéről. Azt is láthatjuk, hogy amikor az emberi gonoszság már éppen a halálba taszítaná, a szakadék széléről is van Jézus számára „menekülő út,” amelyen távozhat. Amikor az emberi gonoszság eléri tetőfokát, s megöli Isten Fiát a kereszten, az ő számára akkor is van „menekülő út,” menekülési lehetőség a feltámadásban. Isten mindenre gondol. Nem csak Fiát tudja megmenteni a haláltól, hanem az embert is, engem is. Bármekkora is az ember gonoszsága, rosszindulata, Isten képes megmenteni. Ő mindenkire gondol.