Húsvét 6. vasárnapja – C év (Jn 14,23-29)

Életünk története

    Idős férfihoz kórházba  papot hívtak. Az elmesélte a papnak, hogy gyerekkorában szeretett volna tudós lenni, de nem volt lehetősége felsőbb iskolába járni. Nem bánja, hogy nem lett tudós belőle. Később szeretett volna híres ember lenni, de nem volt semmi rendkívüli képessége, amivel kitűnhetett volna a többiek közül. De nem bánja, hogy nem lett belőle híres ember. Aztán sokszor megfogadta, hogy templomba fog járni, de a munka valahogy mindig háttérbe szorította az Istent. Most már bánja, hogy rossz irányba kormányozta életét Isten nélkül.

    Története emlékeztessen minket arra, hogy akár megvalósítjuk nagy terveinket, világraszóló elképzeléseinket életünk során, akár nem, lesz, amit sosem fogunk bánni, de lesz, ami vétkes mulasztásként nyomja majd lelkünket. Vajon hogyan foglaljuk majd össze néhány évtized múlva életünk történetét?

    Életünk nagy eseményeit meg szoktuk ünnepelni, s azok évfordulóját évente számon tartjuk. Keresztény emberként Jézus életének eseményeire emlékezünk a liturgikus év folyamán, születésétől haláláig, illetve feltámadásáig és mennybemeneteléig nem marad ki semmi. A húsvét utáni ötven nap az Úr feltámadásának való örvendezés jegyében telik. Az evangéliumi történetek elénk tárják jelenéseit, találkozásait apostolaival és tanítványaival, amelyek azt bizonyítják, hogy él, újra él, az Atya új élettel ajándékozta meg. A jelenések és a Feltámadottal való találkozások időszaka az apostolok számára hitük növekedésének legjelentősebb ideje. A húsvéti hit a szeretetben való növekedést is jelentette számukra.

    A mai vasárnap evangéliumában Jézus következő szavait olvassuk: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat”(Jn 14,23-24). Távozását, mennybemenetelét követően bizonyára sokszor eszükbe jutott az apostoloknak Mesterük egykor mondott szava. Igen, növekedniük kell a hitben, erősödnie kell az Úr iránt érzett szeretetüknek még abban az időszakban is, amikor már nincs velük. Különben hiábavaló volna a vele töltött idő. Hiábavaló volna a sok tanítás, amit hallhattak. Hiábavaló volna a számtalan csoda, ami szemük láttára történt. Hiábavaló volna a szeretet, amelyet Jézus a kereszten hozott értük és minden emberért.

    A Jézus búcsúbeszédéből vett evangéliumi részletben az Úr távozásáról, a mennyei Atyához való visszatéréséről is szó van. Mindezt előre megmondja övéinek, hogy „ha majd bekövetkezik, higgyenek”(Jn 14,29). Jézus szavai tehát azt szolgálják, hogy megszülessen és erősödjön bennük a hit. Az apostolok és a tanítványok élettörténete a hitben való növekedésük története.

    És az én élettörténetem? Szintén a hitben való növekedés története? Sokan észre sem veszik, hogy lassacskán véka alá rejtik a hit világosságát, ízét veszti életükben az a jelképes só, amiről Jézus beszél(vö. Mt 5,13-16). Megvan-e bennem a szándék, hogy naponta odaüljek az Úr lábához és hallgassam tanítását? Akarom-e egyre jobban felfedezni a hit gazdag kincsét? Engedem-e, hogy Jézus vezessen a hit útján? A Hit éve alkalmat ad számomra, hogy Krisztusból, az élő forrásból, a hit forrásából merítsek és igyak. Ha szomjazom az igazság vizére, induljak hozzá, az élő víz forrásához! Ha szomjazom az örök életre, induljak hozzá, az örök élet forrásához! Ha lelki táplálékra vágyom, táplálkozzak belőle, az örök élet kenyeréből! Ha a szeretetre vágyakozom, induljak felé a szeretet forrásához! Induljak Krisztushoz, mert nála találom meg az élő hit örömét!