Évközi 34. vasárnap: Krisztus Király
Az egyházi év utolsó vasárnapja van, mikor az Anyaszentegyház figyelmünket a végső időkre fordítja, az utolsó ítéletre, Isten Országának dicsőséges beteljesedésére. Ekkor, ahogyan az evangéliumban hallottuk, Krisztus mint dicsőséges király jön el, hogy megítélje az embereket tetteik szerint. Ez az ünnep viszonylag újkeletű az egyházi ünnepek sorában. XII. Piusz pápa rendelte el 1925-ben, hogy Krisztust, mint a világmindenség királyát ünnepeljük.
Ehhez a szóhoz, hogy király, sok rossz kép társul. Talán azért, mert a történelem során sokkal több volt a rossz király, mint a jó. S a király fogalmához azonnal társítjuk az uralkodás fogalmát, ami alatt meg többnyire azt értjük, hogy az uralkodó király kizsákmányolja az egyszerű embereket, kihasználja a népet a saját javára. Csak azért, hogy meggazdagodjon, mert ez a legfőbb célja. Fényes lakomákat rendez a szegény emberek filléreiből. Olyan ember a király, aki előtt földig kell hajolni, hogy valami jóindulatot kicsikarjon belőle az ember, hogy megkegyelmezzen, ha valami hibát követett el valaki.
Akarva, akaratlanul is ezt a sok rossz képet részben vagy egészben ráviszik Krisztusra is, mint királyra, ezáltal valami félelmetes krisztus- és istenképe van sok embereknek. Istent valami kényúrnak képzelik el, aki megteremtette a világot, az embert, s parancsokat adott az embereknek, s ezeket a parancsokat behajtja alattvalóin. Akik nem tettek eleget a parancsoknak, azok a pokol tüzére kerülnek. Nem csoda, ha azok az emberek, akiknek ilyen krisztus- és istenképük van, mindenestől hátat fordítanak a templomnak, a vallásnak.
Pedig a mi királyunk Krisztus, nem ilyen. A mi királyunknál ugyan nincs hatalmasabb, hiszen az egész világmindenség ura. De mégis királyunk lehajolt hozzánk és emberré lett. Ember volt, megtestesült. Ez a megtestesülés olyan rendkívüli dolog, hogy ehhez foghatót egyetlen más kereszténységen kívüli vallásban sem találunk.
Valami olyasmi a megtestesülés, mint Mark Twain "Koldus és királyfi" című regényének története. Ez a regény arról szól, hogy egy utolsó koldusgyerek és a király fia játékból ruhát cserélnek. Ám a játék komolyra fordul, mert a királynak öltözött koldust királynak nézik, s a koldusrongyokba öltözött királyfit koldusnak, s kidobják. A királyfi hiába bizonygatja, hogy ő a király, az emberek, csak kinevetik, kigúnyolják, s bolondnak nézik. A királyfinak végig kell szenvedni egy ideig a koldusélet minden gyötrelmét, mikor éhezik, fázik, mikor megverik a gonosz emberek, mikor menekülnie kell.
A mi királyunk, Krisztus is hasonló helyzetbe került itt a földön. Velünk emberekkel együtt kellett éheznie, fáznia. Hiába bizonygatta, hogy ő az Isten Fia, hogy az Istentől jött. Az emberek eleinte bolondnak nézték ezért az állításáért, majd később halálra keresték, mint istenkáromlót. S mikor keresztrefeszítve ellenségei elérik céljukat akkor Jézus fejéhez vágják gúnyukat: "Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!"
De Krisztus nem véletlenül lett emberré, mint a "Koldus és királyfi" történetében. Jézus Krisztus, a Szentháromság második isteni személye a Fiúisten szabad elhatározásból jött közénk. Valahogy úgy, mint a legendás Mátyás király, aki a hagyomány szerint többször egyszerű ruhát öltve az emberek közé ment, hogy megismerje őket és igazságot szolgáltasson. De Krisztusnak nem kellet megismernie az embereket, hiszen mint Isten ő alkotta azokat. Nem kellett volna közénk jönnie, hogy igazságot szolgáltasson, hiszen mindenható.
Miért volt szükség a megtestesülésre? Miért volt szüksége Istennek erre a kalandra. Miért így kellett megváltani az embereket? Másképp nem lehetett volna végbevinni a megváltás művét? Meglepő talán, de igen - lehetett volna másképp megváltani a világot! De az isteni szeretet ezt a megoldást diktálta.
Számunkra furcsa a királynak ez a leereszkedő magatartása. Furcsa, de azért gondoljunk bele: népszerű az olyan király aki közvetlen kapcsolatot tart fenn alattvalóival. S ha úgy tetszik, Krisztusnak is nagy lett a sikere: ezt mutatja a kereszténység elterjedése a történelem során.
De Krisztus nem népszerűségre törekszik. Azért jött közénk a menny magasából, mert szeret minket. Persze elcsépelt szó a szeretet, mert hiszen annyi mindenre használják és kihasználják ezt a szót. De ha meg akarjuk érteni az igazi szeretetet, akkor Krisztusra kell tekintenünk. Ő a szeretet Istene, a szeretet királya. A világmindenségnek ez a királya lehajol hozzánk és gondoskodik rólunk. Azért, mert saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, s mikor ránk emberekre néz, akkor ez olyan számára, mintha tükörbe nézne. A szeretet Istene gyermekeivé fogad bennünket. S ha gyermekei vagyunk, akkor örökösei is: az Isten Országának örökösei. Annak az Isten Országnak, mely már köztünk van, mióta Krisztus megjelent a földön, ami folyton fejlődik, s ami akkor teljesedik be, mikor Krisztus királyunk második eljövetelével egyenlők leszünk az Istennel.
A mai vasárnapon tehát gondoljunk erre az eljövendő dicsőséges Krisztus királyra. Kérjük az ő segítségét imáinkban, hogy úgy élhessünk, hogy egykor majd méltók legyünk jobbjára kerülni. Kérjük azt, hogy életünkkel hirdessük embertársainknak, akik távol kerültek Istentől, hogy a mi királyunk minden földi királynál és uralkodónál hatalmasabb, de csak azért, mert ő a szeretet királya. Ámen