Augusztus 4 - Vianney Szent János Mária áldozópap

    Vianney Szent Jánost nehezen elvégzett tanulmányai nem akadályozták meg az életszentségre jutásban. Azt a keveset, amije volt, jól használta, odatette Jézus elé, aki bőségesen megszaporította, sokakat jóllakatva a kegyelemmel. Tegyük mi is bátran Jézus elé tehetségeinket, képességeinket, bármennyire is kevésnek érezzük azokat. A többi az Ő dolga.

    Lyon mellett született 1786-ban. Szülei egyszerű földművesek voltak. Édesanyja Isten szolgálatára nevelte, de a francia forradalom, majd az anyagi nehézségek lehetetlenné tették taníttatását. Földműves munkát végzet, de hő vágya volt, hogy pap lehessen. 19 éves korában sikerült iskolába kerülnie, de igen sokat küzdött a tanulással. A szemináriumban a fogyatékos latin tudása miatt nehezen végezte tanulmányait. 29. éves korában pappá szentelték, káplán lett, majd Ars plébánosa. A vallástalan falut néhány év alatt megváltoztatta, híre bejárta az egész országot. Nagyra értékelték őt, mint gyóntatót, a hívek mindenfelől sereglettek hozzá, és tanácsait szent tisztelettel fogadták. Súlyos kísértések és testi fájdalmak gyötörték, mégis mindig mindenkinek szeretettel állt szolgálatára. Az eucharisztikus Jézus volt életének középpontja. 74 éves korában halt meg 1859. augusztus 4-én. XI. Pius pápa avatta szentté 1925-ben, és tette meg a plébánosok és lelkipásztorok védőszentjévé.

    Életéből:

    Vianney Szent János emberszeretete és szociális érzéke legendás volt a maga korában. Amikor közölték vele a hírt, hogy érdemeit a világi hatóság is méltányolja és rövidesen a becsületrend lovagjává avatják, s megkapja a vele járó keresztet is, a következőket mondta: "A kereszttel jár valami fizetség?... Jelent ez pénzt is a szegényeimnek?" - Amikor megtudta, hogy ez csak tiszteletbeli kitüntetés, kissé csalódottan így válaszolt: "Ha ez így van és a szegények mit sem várhatnak ettől, kérem, mondják meg a császárnak, hogy nem vehetem hasznát."

    Rendkívüli gyöngédséget érzett a vak Bichu anyó iránt, aki az ars-i templom közelében lakott. Szívesen adott alamizsnát neki, - azért is, mert az nem ismerte fel az adakozót. Csöndesen közeledett hozzá, pénzt vagy élelmiszert tett a kosarába és szó nélkül továbbállt. A derék asszony azt hitte, hogy valamelyik szomszédnője adta az alamizsnát, s így mindig azoknak hálálkodott: Köszönöm kedvesem.

    Vianney élő példája volt annak, hogy a szentéletű emberek sem állnak távol a valóságos élettől, - s hogy humoruk is lehet. A következő két kis történet ezt igazolja. - Blanchon plébánost, aki jó barátja volt Vianney-nek, jól táplált, testes embernek ismerték. Egy alkalommal így szólt az ars-i plébánosnak: "Számítok önre, hogy könnyen az égbe jussak... Amikor a mennybe megy, majd a reverendájába kapaszkodom." A Szent kedves, hamiskás mosollyal így válaszolt: "Barátom, őrizkedjék ettől. A mennyország kapuja igen keskeny, mindketten az ajtó előtt rekedhetünk."

    Egy ugyancsak kövér asszonyságot szintén a mennyországba való jutás módja érdekelte. Amikor efelől érdeklődött az ars-i plébánostól, az így válaszolt: "Lányom, tartson három nagyböjtöt."

    "Sehol, még a Vatikánban sem várakozom" - mondta egy előkelő hölgy, aki azt hitte, hogy valóságos és vélt rangja elégséges lesz arra, hogy a plébános soron kívül meggyóntassa. "Ó, a szegény ars-i plébános előtt - tette hozzá csöndesen - mégis várakoznia kell!"

    Egy nyári délelőtt Vianney Szent János nagy tömeg előtt tartotta meg szokásos katekézisét. Eközben egy szegény ember igyekezett a templomba bejutni. A plébános észrevette a mankókon járó, idős koldust. Azonnal fölkelt, s utat törve magának a hallgatók között, a templomba vezette. Minden hely foglalt volt. A Szent nem jött zavarba: saját székére, amelyről katekéziseit szokta tartani, ültette a koldust - ő pedig állva folytatta a tanítást. A jelenlevők és az utókor megítélése szerint is: ez a jelenet az assisi Poverello történetébe is beillene.