Évközi 15. vasárnap – A év (Mt 13,1–23)

Isten országának csodálatos búzamezője

    Jézus szeret példabeszédekkel tanítani. A példabeszéd elgondolkoztatja hallgatóit. Szavai előbb belesüllyednek az ember szívébe, ott működni kezdenek, átalakítják, és végül kinő belőle az Isten országa szerinti élet. Ezért Jézus szívesen szólt példabeszédeiben a magokról. Ezek növekedését befolyásolja a termőföld minősége, a napfény és az időjárás, szárba szökkenésük legfőbb oka mégis a bennük rejlő csodálatos dinamika: egy élettelennek látszó, kemény kis magocska egyszer csak alakulni kezd, megmozdul, és kihajt belőle a magasba szökő szár, a zöld levelek, a színes virágok, majd végül a termés, amely hordozza és továbbadja az életet.

    Jézus példabeszédeiben nem szerepelnek harcos angyalseregek, csaták, háborúk, öldöklések. Szépen, békésen növekednek a magokból sarjadt növények. A növekedésnek vannak ugyan veszélyei és akadályai is, de végül győz az élet, és bőséges lesz az aratás. Jézus hallgatóinak hétköznapi életéből veszi példabeszédeinek anyagát: hallgatóságában a férfiak többsége kérges kezű földműves vagy halászember volt, az asszonyok pedig családanyák, akik értettek a kenyérsütéshez és a ruhafoltozáshoz. Ezeknek az embereknek az életébe hoz Jézus valami egészen újat: Isten országa eljövetelének örömhírét.

    A magvetőről szóló történet talán a legismertebb jézusi példabeszéd. A magvetés ősi gesztus: a magvető pazarlóan szórja a földre a drága magokat, és közben fohászkodva reménykedik, hogy az elvetett magvak nem vesznek el, hanem néhány hónap múlva megsokasodva várják az aratást, s így a következő évre ismét meglesz az áldott, mindennapi kenyér. Jézus önmagát hasonlítja a magvetőhöz: szavai „lélek és élet”, magukban hordozzák a mennyei búzamező ígéretét.

    Növekedés közben azonban veszélyek is leselkednek a vetésre. Jézus hármat említ ezek közül: a kemény, kitaposott gyalogutat, melynek földjébe a lehulló mag nem tud behatolni; a vékony, köves talajt, amelyben a mag nem tud mély gyökeret ereszteni, s a kigyomlálatlan töviseket, amelyek a búzánál gyorsabban növekednek, és elfojtják a búzaszálakat.

    Jézus magyarázata szerint útfélre akkor esik a mag, ha a hallgató szíve olyan kemény, hogy a jézusi tanítás bele sem tud hatolni. Az ilyen embernek csak a füléig jut el e csendes hang, s a világ ezer más hangja elfojtja. A vékony, köves földre hulló mag a „percemberkék” esete. Ők minden újért azonnal lelkesednek, ám e lelkesedés szalmaláng csupán; azonnal kialszik, mihelyt elhamvadt az utolsó szalmaszál. A tövisek magyarázata a legmeglepőbb: Jézus szerint a tövisek a világias gondokat és a pénzvágyat jelentik. Nagy Szent Gergely pápa mondta: Lám, a gazdagságot és a fényűző életmódot az emberek nem szúró tövisnek, hanem kívánatos, kellemes környezetnek képzelik, pedig ezek rontják meg az ember szívét úgy, hogy már nem is képes ízlelni a szeretetet, és befogadni az Isten szerinti gazdagságot.

    A példabeszéd csattanója azonban nem ezeknek a sikertelenségeknek a leírása, hanem a zárómondat: a Jézus által elvetett mag mégis csodás termést hoz! Jó termőföldbe vetett, érett búzakalászban láttam már, kivételesen, harminc búzaszemet, de hatvanat vagy százat sohasem. Jézus szándékosan mond ilyen nagy számot, hogy kiemelje az isteni vetőmag csodálatos termékenységét. Fogadjuk szívünkbe a Jézus által elvetett magot, hálás szívvel és biztos reménységgel. (Nemeshegyi Péter SJ)