Nagyböjt 5. vasárnapja – C év

    A mai evangéliumi történet az isteni irgalmasság egyik legszebb megnyilvánulása. Maga a történet elég érdekes néhány vonásában. Jézus szokatlan módon szégyeníti meg az írástudókat és a farizeusokat. Nem kiált rájuk jaj-okat, nem olvassa fejükre nyilvánosan vétkeiket, mint ahogy máshol megszoktuk. Szokatlan az is, hogy a házasságtörő asszony tulajdonképpen akarata ellenére kerül kapcsolatba Jézussal. A történet végén azt sem látjuk egyértelműen, hogy végül is az asszony megfogadja-e Jézus tanácsát és letér a bűn útjáról, vagy nem. De a látszat ellenére biztosak lehetünk abban, hogy megbánta bűneit, máskülönben Jézus nem bocsátana meg neki.

    Ezt a történetet két vonatkozásban alkalmazhatjuk magunkra: a házasságtörő asszony és a farizeusok helyzetéből nézve az eseményeket.

    Az asszony helyzete igencsak súlyos: házasságtörést követett el, amely abban az időben és társadalomban főbenjáró vétek volt. Főleg egy nő számára, akit az ókorban nem vettek emberszámba. A mózesi törvények szerint meg kellett kövezni a házasságtörésen kapott asszonyt.

    Ma is követnek el házasságtöréseket és más súlyos bűnöket, de ma már nem jár érte megkövezés. De nemcsak hogy nem kövezzük meg érte az elkövetőt, hanem már egyenesen bűnnek sem tekintjük, hanem természetesnek. Olyan társadalomban élünk, amely bűnös módon tolerálja a súlyosabbnál súlyosabb bűnöket, és hazugsággal kozmetikázzák ki. Gondoljatok az elmúlt napok, hetek eseményére, a 13 éves bajai kislány esetére, akinek végül is meggyilkolták magzatát, azzal indokolva, hogy kiskorú megrontása történt, tehát el kell vetetni a magzatot. A kisebbik rosszal leplezték a nagyobbik rosszat, gúnyt űzve ezzel az emberi életből és a magyar igazságszolgáltatásból.

    De ha társadalom tolerálja is a bűnöket, egyvalami nem fogja soha sem: saját lelkiismeretünk. Bármily titkos legyen bűnünk, bármennyire is elnézi egy bűnös társadalom, a lelkiismeretünk vádolni fog, mint a házasságtörő asszonyt a farizeusok és írástudók. Lelkiismeretünk Isten színe elé visz, ahol ha megbánást tanúsítunk, akkor Istentől bocsánatot nyerhetünk. Vagy inkább haladékot, életünk utolsó napjáig, hogy megváltozzunk, hogy rábízzuk magunkat Istenre. Az asszony is haladékot kapott: "Menj, de többé ne vétkezzél!"

    A történetből nem derül ki, hogy az asszony valóban nem vétkezett-e többet. Megeshetett, hogy ismét elbukott, ahogy mi is folyton elbukunk újra és újra.

    Képzeljük el, hogy az asszony újra vétkezik, és Isten Jézus színe elé kerül. Vajon mit tesz? Talán nyugodtabban áll most Jézus színe előtt, mert tudja, hogy Jézus úgyis megbocsát neki? Nem inkább elsüllyedni szeretne szégyenében?

    Érdekes módon, mi nem szeretnénk elsüllyedni szégyenünkben, amikor hosszabb-rövidebb idő után a gyóntatószékben kötünk ki ugyanazokkal a vétkekkel, semmit sem javulva. Talán azért, mert a gyónásban nem is tudatosul bennünk, bűneink nagysága, s csak egy ájtatossági gyakorlatot akarunk teljesíteni, vagy évente egyszer előforduló "keresztény" feladatot látunk benne. Egyáltalán nem természetes, hogy nincs szégyenérzetünk a gyónáskor. Mert nem vagyunk különbek a házasságtörő asszonynál. Akkor sem, ha nem akar senki se megkövezni. Akkor sem, ha lelkiismeretünk nem vádul, mert elaltattuk, félreneveltük.

    Gondoljatok bele: ha nem tarjátok magatokat "olyan nagyon" bűnösnek, akkor mit érnek e szavak: "Menj, de többé ne vétkezzél!"

    Akkor olyanok vagyunk mint a farizeusok és az írástudók: magukat tökéletesnek tartják és ujjal mutogatunk a másikra, hogy ő vétkezett. A másikat akarjuk megkövezni, kiközösíteni, megbüntetni, mintegy bűnbakot keresve benne." Az vesse rá az elő követ, aki közületek bűn nélkül van!"

    A farizeusok ez egyszer helyesen cselekedtek, amikor megszégyenülve eloldalogtak. Pedig Jézus a legkeményebb szavakat kiáltotta rájuk máskor, gyűlölve a képmutatásukat. Most az egyszer nem képmutatók. És ha mi mégis megkövezzük a másikat, kiközösítjük, megbüntetjük, haragot tartunk, akkor nem vagyunk rosszabbak a farizeusoknál is?

    Jézus kész a megbocsátásra, kész az irgalomra, ha elébe megyünk a bánatunkkal. De semmit sem gyűlöl jobban a képmutatásnál. Nem tudjuk őt becsapni képmutatásunkkal. Rajtunk áll, hogy a nagyböjti bűnbánati időben igaz bánattal elébe megyünk-e, s akkor e szavak nekünk is szólnak: "Menj, de többé ne vétkezzél!"

    Ámen.