Nagypéntek – A év

Ferenc pápa: Csókoljuk meg a keresztet, az emberiség sebét.

    Jézus, aki átment ezen az életen, arra hív, hogy kövessük őt a megaláztatás útján. Szemléljük a Keresztrefeszítettet... Ő magára vette az egész emberi szenvedést”

    Ma, nagyhét közepén a liturgia szomorú történetet mond el: Júdás árulását, aki elmegy a főtanácshoz, és felajánlja, hogy pénzért elárulja Mesterét: „Mennyit adtok nekem, ha kiszolgáltatom őt?” Jézusnak ezután ára van.

    Ezzel a drámai jellel kezdődik Krisztus szenvedése. Fájdalmas folyamat, amelyet ő teljes szabadsággal választ (vö. Jn 10, 17-18). Ezzel az árulással kezdődik Jézus megalázása, áruvá alacsonyítása: harminc ezüstpénzért… És Jézus végigjárja a megalázásnak, kifosztásnak ezt az útját.

    A  keresztre feszítés a teljes megalázás volt; a rabszolgákat és a bűnözőket büntették kereszthalállal. Jézust prófétának tartották, és mint bűnöző halt meg. Jézus a szenvedésben az egész emberiség szenvedését tükrözi: ez az isteni válasz a rossz, a fájdalom és a halál misztériumára.

    Milyen sokszor elborzadunk a minket körülvevő rossz és szenvedés láttán, és ezt kérdezzük: „Isten miért engedi meg ezt?” Mély sebet ejt rajtunk a szenvedés és a halál tapasztalata, különösen az ártatlanoké. Amikor gyermeket látunk szenvedni, a látvány szívünkbe hasít.

    Jézus magára veszi ezt a rosszat, minden szenvedést. Ezen a napon jót tesz, ha szemléljük a Keresztrefeszítettet, megcsókoljuk sebeit, csókoljuk a feszületet. Ő magára vette az egész emberi szenvedést.

        Mi azt várjuk, hogy Isten mindenhatóságában legyőzi az igazságtalanságot, a rosszat, bűnt és a szenvedést, azonban Isten csődjének lehetünk tanúi. Ezt mondhatjuk: Isten éppen a csődben diadalmaskodik. Isten Fia ugyanis a kereszten bukott emberként jelenik meg: elárult, szenvedő, megcsúfolt, és végül meghal. Jézus magára veszi a rosszat, hogy legyőzze azt. Szenvedése nem véletlen, halála „meg volt írva”. Igazában nem tudjuk megmagyarázni Isten nagy alázatának misztériumát: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.”(Jn 3, 16)

         Jézus fájdalmára gondolva, ezt mondjuk magunknak: „Ezt értem tette! Még ha egyetlen lennék is a világon, ezt tette volna értem. Ezt értem tette. Megcsókoljuk a feszületet, és ezt mondjuk: Értem tetted. Köszönöm, Jézus. ”

         Amikor minden elveszni látszik, amikor „megverik a pásztort, és szétszélednek a juhok” (Mt 26, 31), akkor lép közbe Isten a feltámadás hatalmával. Jézus feltámadása nem egy szép mese vidám vége, nem egy film happy endje, hanem az Atyaisten közbelépése. Amikor minden veszni látszott, a fájdalom pillanatában, amikor oly sokan le akarnak szállni a keresztről, ez a pillanat a legközelebb van a feltámadáshoz. Az éjszaka akkor lesz a legsötétebb, amikor már közeleg a hajnal, a fény közeledtével. A legsötétebb pillanatban közbelép Isten: feltámaszt.

         Jézus, aki átment ezen az életen, arra hív, hogy kövessük őt a megaláztatás útján. Amikor életünk során nem találunk kiutat nehézségeinkből, amikor a legsűrűbb sötétség szakad ránk; teljes megaláztatásunkban, amikor törékenyeknek és bűnösöknek érezzük magunkat – ebben a pillanatban kell megnyílnunk az Istenbe vetett reménység felél, amint Jézus tette.

         „Kedves testvéreim! Hódoljunk ma a szent keresztnek, ös ezután is gyakran vegyük kezünkbe a feszületet, és csókoljuk meg: 'Köszönet, Jézusom, köszönet, Uram!' Úgy legyen