Évközi 14. vasárnap – A év (Mt 11,25-30)

Jézust hallgatva

    „Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem” (Mt 11,29) – olvassuk Jézus szavait a mai evangéliumban. Napról napra leülünk Jézus lábához, hogy hallgassuk őt, vasárnapról vasárnapra összegyűlünk a templomban Krisztus körül, hogy tanuljunk tőle. Megtanuljuk, hogy milyen legyen a kapcsolatunk a mennyei Atyával, hogyan viselkedjünk embertársainkkal, hogyan szemléljük a világot és benne önmagunkat, mi a hivatásunk a földi életben.

    Amikor az evangéliumokat olvasva, hallgatva megismerjük Jézust és tanítását, észrevesszük, hogy mennyire emberi, emberközeli az üzenete. Isten nem kioktatja az embert, hanem szelíden próbálja rávezetni az igazságra. Emberekkel való beszélgetéseink során hamar ellenérzés ébred bennünk, amikor valaki kioktat minket vagy lekezelően bánik velünk. Úgy viselkedik, mintha egyedül ő volna a teljes igazság birtokában és most nagylelkűen elmagyarázza nekünk, hogyan kellene viselkednünk. Ha pedig mi beszélünk egy képzeletbeli magaslatról, akkor az emberek visszahúzódnak tőlünk, mert nem kérnek a kioktatásunkból. Isten beszédstílusa egészen más. Akaratát, mondanivalóját, üzenetét egészen szelíden közli velünk. Nem kényszerít bennünket semmire, hanem felajánlja, hogy szabadon elfogadhassuk törvényeit, amelyek földi boldogságunkat és örök üdvösségünket egyaránt szolgálják. Mennyi jóság, barátság, rokonszenv fedezhető fel Jézus szavaiban. Mennyi megértést, elfogadást tanúsít a bűnösök, a gyengék iránt. Milyen türelemmel várja, hogy megértsük őt.

    Amikor az évek során egyre jobban elmélyedünk tanításában, egyszer csak észrevesszük, hogy mennyire keveset értünk és mennyire keveset valósítunk meg mindabból, amit Isten kér tőlünk. Beláthatatlan lelki magasságokat látunk, sok mindent megvalósíthatatlannak tartunk és megérezzük a különbséget az ember és az Isten között. Nem arról van szó, hogy Isten eltávolodik tőlünk vagy mi tőle, hanem megérezzük az Isten nagyságát és emberségünk kicsinységét, azt, hogy a végtelen Isten szóba áll velünk, kicsiny teremtményeivel. Talán éppen itt jutunk el oda, hogy mennyire isteni a hozzánk szóló üzenet. Ha Isten nem szólna hozzánk, nem mutatna nekünk utat, nem vezetne minket törvényei által, teljes bizonytalanságban élnénk és nem találnánk életünk értelmét. Jézus Krisztus megváltó cselekedetét, a kereszthalált nem helyettesítheti semmi. Üdvözítő tanítását nem helyettesítheti semmilyen más emberi eszme. Ilyen csodálatos megváltói tettet nem tudna kitalálni egyetlen ember sem, ilyen üdvözítő igazság nem születhetne meg egyetlen ember fejében sem. Ezért mondhatjuk, hogy valóban isteni gondolatnak, akaratnak, szándéknak köszönhetjük azt, hogy Jézus tanít bennünket, élete feláldozásával megváltott minket és az örök életre vezet.

    Jézus azért fontos számunkra, mert személyében az emberrel és az Istennel találkozunk. Nem egy emlékkel, nem egy elmélettel, nem egy dologgal, hanem egy személlyel, aki szelíden arra kér minket, hogy vegyük magunkra az ő igáját, öltsük magunkra az ő személyét, éljünk úgy, ahogyan ő élt, engedelmeskedjünk Istennek, ahogyan ő engedelmeskedett az Atyának és szeressük embertestvéreinket. Magamra ölteni Krisztust, általa egy új embert, egy egész életre szóló feladat, kihívás. Vagy őt hordozom, vagy a bűn igájába hajtom magamat.

    Imádság: Uram, Jézus Krisztus! Te boldognak nevezted azokat, akik hallgatják az Isten szavát, hallgatnak téged. Nem csupán a szavak meghallgatásáról és a tanításnak való engedelmességről beszéltél, hanem arról, hogy ragaszkodjunk hozzád, aki számunkra a leghitelesebben közvetíted a mennyei Atya szavát és akaratát. Követődként akkor válunk Isten tanítványaivá, ha osztozunk életedben, sorsodban, engedelmességedben, szenvedéseidben és feltámadásodban. Vezess minket, Urunk, az üdvösségre!