Évközi 17. vasárnap – A év (Mt 13,44–52)

    Zoboraljai Szent Gorazd (július 27). Szent Gorazd Nyitra környékéről származott. Kelemennel, Naummal, Angelárral és Szavaval együtt szent Metód legjobb tanítványai közé tartozott. Metód érsek Gorazdot jelült ki utódjául: „Ő a földetek szabad férfiú, legjártasabb a latin könyvekben, és igazhitű. Ez legyen az Isten akarata és a ti meg az én szerelmem”. Gorazd sokat szenvedett a szláv liturgia ellenségeitől. Halálának a dátuma ismeretlen. Az ő társáról, Kelemenről, azonban tudjuk, hogy mint velicei püspök, Bulgáriában, 916 július 27-én halt meg. Szent Gorazd és társai tisztelete ismeretes már a 10. században.

    A megtalált nagyobb jó öröme. A növekedés példabeszédei (a jó föld, a konkoly, a mustármag, a kovász) után kicsit magukban állnak a kincsről szóló példázatok. Magukban, hiszen nem tudjuk, hogy kiknek és milyen kontextusban mondta ezeket Jézus, pedig ez mindig sokat segít az értelmezésben. Ezért talán még nagyobb a súlyuk: a minden vagy semmi elvét erősítik meg. Azt, hogy vannak az életünkben egyszeri és visszavonhatatlan döntések, amelyeket nem tudunk megkerülni (illetve megkerülésük azonos a nemmel).

    A kincs itt a mennyek országa, Istennel való kapcsolatunk teljessége. „Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” Mi derül ki ebből számunkra? Amikor a kincset felfedezzük, az világos, örömteli esemény, amit nem lehet nem észrevenni. A kérdés csak az, hogy merek-e ekkor mindent feláldozni, mindent odaadni. Hiszem-e, hogy ebben a „kincsben” benne van minden, ami számomra az életet teljessé, értelmessé és örömtelivé tudja tenni, ráadásul nemcsak egy napra, hanem egész életemre?

    Ezt persze mindenki akarja, de mi is a feltétele? A kereskedő példája arra tanít, hogy a kincset keresni kell, nem véletlenül találjuk meg. Tudatos, célzott, egész figyelmünket lekötő keresésre van szükség, ha eredményt akarunk. A háló példája azt mutatja, hogy a valódi kincsnél általában többet találunk. Hogy elveszhetünk a kisebb jók között, pedig nekünk egyedül a nagyobb jót kell keresnünk. Megkülönböztetésre van szükségünk, amely jó és jó (!) között segít megtalálni azt, ami igazán fontos, ami mindenre kihat, ami mindent át tud alakítani az életünkben.

    Ahogy egy nehéz útra csak a fontos dolgokat visszük magunkkal. Ehhez persze figyelem, reflexió, az értékek tudatosítása szükséges. (Ha a történet folytatását is olvassuk, látjuk, hogy Jézust elutasítják szülőföldjén. Vannak tehát olyanok, akik nem értik meg, azaz nem találják meg a kincset, hanem elvesznek az apróságok közt.)

    Olyan csodásan írja le ezt az utat Salamon álmának története (1Kir 3,5–12) a mostani vasárnap ószövetségi olvasmányában! Igen, amiről itt szó van, az nem a mesebeli három kívánság. Itt egyetlen kívánság lehetséges, csak egyszer, ráadásul az is alapos felkészülés után. Salamon áldozatot mutat be, s komolyan mérlegeli hivatása súlyát és saját gyengeségét. Nem valamit, nem egyszeri megoldást kér, hanem újfajta hozzáállást és látást, mely belső szabadságot ad neki, hogy Isten irányítását keresve igazodjon el élete folyamán. A 118. zsoltár mai szövege – „törvényedet szívből szeretem, én Uram, Istenem” – ennek a belső ráhangolódásnak a valós lehetőségét és örömét tanúsítja. Azt is tudnunk kell azonban, hogy ez csak teljes ráhagyatkozással lehetséges. „Az istenszeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28–30). Akkor, ha ezt olyan bizalommal értjük, amellyel valóban ott tudunk hagyni mindent, ami korábban fontos volt, és ami önmagában talán ma is „jó”, mégsem elég. Döntenünk kell.