Évközi 19. vasárnap – A év (Mt 14,22–33)

Háborgó tengeren

 

    A mai vasárnapon érdemes elelmélkednünk a Jézus és Péter között lezajló párbeszédről és eseménysorról. A tanítványok kollektív rémüldözése közepette egyetlen hangként szólal meg Péter kérése: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!”.

    Hajlamosak vagyunk félreérteni ezt a kívánságot. Mintha arról lenne itt szó, hogy egy csodával, valamiféle hatalom-megnyilvánulással kellene a Mesternek bebizonyítania, hogy Ő az. Lehet, hogy van ilyen szándék is a tanítvány szavai mögött. Mindazonáltal a lényeg mégsem a hatalom „átruházása”, a csodaerő megosztása, hanem a vágy: „...hogy hozzád menjek”. Ez a történés kulcsa, szíve. Péter nem egyszerűen a vízen akar járni, Ő ahhoz akar odamenni, akit szeret, akiben bizalma van. A háborgó tengeren, a hánykolódó bárkában nem érzi magát olyan biztonságban, mint a Mester mellett.

    El is indul egyetlen személyre, egyetlen arcra összpontosítva, csakhogy hirtelen szem elől veszti a lényeget. Meglátja az erős szelet, a hullámokat. Megijed, és süllyedni kezd. Íme, a hit képbe-eseménybe sűrített definíciója: a Krisztus-szemlélés, a középpont megtalálása, az „egyetlen lényeges” (Lk 10,42) bizonyossága. Amikor ez meginog, vagy végül elvész, a hitből csupán szavak, formák maradnak, ám ereje elillan. Nem emel többé a vizek háborgása fölé.

    Péter felkiáltása – „Uram, ments meg!” – nem egyéb, mint (Benedek pápa kedves kifejezésével élve) „a közép újrafelfedezése”, a válságos pillanatban annak megértése, hogy nincs más megoldás, mint az „egyetlen lényegesbe” kapaszkodás. Nem véletlen, hogy Jézus így válaszol neki: „Te kishitű, miért kételkedtél?”

    Ilyenek vagyunk mi is, a háborgó világ viharában a semmi mélységei fölött járni próbáló „péterek”. Nem kötéltánc ez, annál sokkal nehezebb, hisz itt kötél sincs alattunk. Csakis a hit, csakis a remény, csakis a szeretet, amellyel az Úrra kell tekintenünk. Választás előtt állunk. Lehetünk a viharra, szélre, hullámra tekintő keresztények, akik siránkoznak a világ állapotán, s a világtól követelnek megoldást, a keresztény értékek és elvek e világi bebetonozását, azt, hogy a tenger háborgó vize adja meg a biztos haladás pályáját. Így azonban – paradox módon – míg folyton Istent emlegetjük, egyre jobban süllyedni fogunk.

    Ehelyett más utat kell járnunk: a tengertől nem várunk semmit, ég bennünk a „jöjjön el a te országod”, szemünket a Mesterre szegezzük, s nem pusztán elindulunk, hanem elindulunk Felé. Ő pedig megfogja a kezünket, és kiemel a vihar háborgásából.