Nagyböjt 5. vasárnapja – A év (Jn 11,3–7. 17. 20–27. 33b–45)
Jézus a hitre hív
Mai elmélkedésünket kezdjük azzal, amivel az evangélium befejeződik: „A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett” (Jn 11,45), azaz látták Lázár feltámasztását a halálból. Mintha János evangélista csak azért írná le hosszasan azt, hogy Jézus értesül barátja, Lázár betegségéről és haláláról, ezt követően beszélgetését Mártával és találkozását Máriával, majd végül a sírnál történteket, hogy a végén leírhassa ezt az egyetlen mondatot. Mintha Jánost az a cél ösztönözné, hogy az olvasókat vezesse a hit útján. Igen, egyértelműen felfedezhető az evangélista e szándéka, s ennek fényében érdemes részletesebben elmélkednünk Lázár feltámasztásáról.
Az eset jelentőségét mutatja annak folytatása. A zsidó főtanács összeül és megvitatják a helyzetet. Korábban is rossz szemmel nézték Jézus csodáit, amelyek miatt egyre többen keresték őt, de ez a halottfeltámasztás minden korábbi csodát felülmúlt. Félelemként fogalmazódik meg bennük, hogy ha engedik tovább menni az eseményeket, akkor mindenki hinni fog Jézusban. Ha végérvényes döntés nem is született ekkor, az egyetértés nyilvánvaló abban a kérdésben, hogy Jézust megölik (vö. Jn 11,46-54). János evangéliumában tehát Jézus halálra ítélésének okaként, előmozdítójaként jelenik meg Lázár feltámasztása.
Ha ilyen jelentőséggel, illetve következménnyel bír az esemény, akkor miért nem tesz róla említést a másik három evangélium? – merül fel bennünk a kérdés, de ennek megválaszolását hagyjuk a szentírástudósokra. Azt viszont ne feltételezzük, hogy csupán János találta ki az egészet, hiszen a konkrét helyek (Betánia, Jeruzsálem) és személyek (Lázár, Márta, Mária, Tamás apostol) arra utal, hogy az eset valóban megtörtént.
A hit témájával először a betegségről való értesüléskor találkozunk. Jézus ezzel a kijelentésével ébreszti fel tanítványaiban a hit utáni vágyat: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni” (Jn 11,4). Hasonlóval találkoztunk a vakon született meggyógyításánál is. Ezt követően a két nővér szavaiban ismerhető fel a hit. Először Márta, majd pedig Mária szájából hangzik el ugyanaz a mondat Jézus megérkezésekor: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” (Jn 11,21 és 11,32). A Mártával folytatott beszélgetés ettől kezdve kifejezetten a Jézusba vetett hitről szól. Jézus kinyilatkoztatást ad arról, hogy aki benne hisz, élni fog. Szavaira Márta szívében felébred a hit, de Jézus odáig vezeti a beszélgetést, hogy ezt szavaival is ki kell mondania. Itt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy a hittel kapcsolatban a szavaknál jelentősebb a cselekedet, az élet, a hit szerinti élet. Márta nem egyszerűen Jézus szavának hisz, hanem Jézusban, az élet forrásában, az élet Urában, az Üdvözítőben, a Messiásban, az Isten Fiában hisz, pontosan ezt fejezi ki hitvallása.
Befejezésként a történet számomra legmegindítóbb mozzanatára figyeljünk, amely felett szemünk könnyen átsiklik és sajnos az evangélium rövidebb változatát olvasva a szentmisén nem is halljuk: „Márta elment és hívta nővérét, Máriát. Halkan szólt neki: Itt a Mester, és hívat” (Jn 11,28). Mennyi gazdagságot rejt a jelenet. A hitvallást követően megjelenik a hit továbbadásának vágya, mások Jézushoz vezetése. A halk szó jelzi, hogy a hittel kapcsolatban nincs szó erőszakosságról. Mária azonnali Jézushoz indulása a hit iránti készség jele. Jézus magához hívja és a hitre hívja Máriát. Engem is a hitre hív és engem is kér, hogy vezessek másokat hozzá.
Imádság:
Urunk, Jézus! Te meghívsz minket, hogy akaratod szerint éljünk, s engedjük, hogy te vezesd életünket. Nem ragaszkodunk tovább a magunk akaratához és elképzeléseihez, hanem átlépünk a te világodba, a hit világába. Te vagy az élet és a halál Ura. Te adod nekünk a lelki újjászületést a szentgyónásban és a testi újjászületést a feltámadásban. Hiszem, hogy megbocsátod bűneimet, és hiszem, hogy megajándékozol az örök élettel.