Ádvent 2. vasárnapja – A év

"Isten az embert az ő képére és hasonlatosságára teremtette."

    Kedves Testvérek! Ez a Szentírás első kijelentése az emberről. Ez azt jelenti, hogy olyannak teremtett bennünket, hogy vágyakozzunk rá, mi az Isten képmásai, mert az élő képmás találkozni akar az eredetijével. És éppen ezért, mert Isten képmásai vagyunk Istentől kaptunk egy tulajdonságot. Ahogyan Isten végtelen, úgy mi is vágyainkban végtelenek vagyunk. Mindig a szebbre a jobbra, a boldogabbra vágyunk, sosincs megállás.

    Ez a vágy nagyon jó, hiszen Isten adta nekünk. Ám a bűn, és a Sátán csábítása miatt ez a vágy megromlott. Ez a vágy szenvedést okoz az embernek. De az idők teljességében eljött Jézus Krisztus, az Isten Fia, akivel együtt lehet hordozni és kibírni ezt a végtelen utáni vágyat. Erre a Krisztusra várakozunk az adventi időben.

    A bűnbeesés előtt ez az Istentől kapott végtelen utáni vágy tisztán volt meg Ádámban és Évában. Ez a vágy nem okozott szenvedést, gyötrődést, mert tisztán tudta rá a választ. Nem kellett azon gondolkodnia, hogy mi ez a feszítő erő benne, mert békében és harmóniában élt Istennel és a teremtményekkel. Mikor a Sátán megkísértette Ádámot és Évát, akkor arra vetette rá őket, hogy határozza meg ezt a vágyat, s azt a megoldást sugalmazta erre, hogy "olyan akarok lenni mint az Isten". A meghatározás helyes, mert az embernek valóban ez a vágya, hogy megistenüljön. Mert Isten képmása, ezért isteni vágyak feszülnek benne. Csak a megoldást szúrták el ősszüleink a Sátán nem kis befolyására. Megistenülésüket nem Istenben keresték, hanem egy gyümölcsben, a tiltott gyümölcsben. Azt hitték úgy történik majd, ha esznek belőle, ahogyan azt a Sátán megmondta: olyanok lesztek, mint az Isten. Azóta az emberben rosszul él a megistenülés vágya, a teremtményekben keres kielégülést. A pénzben, a sikerben, a hatalomban, az élvezetekben. Valójában az embere ezekben is a végtelenséget és végső soron az Isten keresi, de helytelenül. A végtelen utáni vágyunk abban is megmutatkozik, hogy az ember végtelen tudásra törekszik - ami önmagában rendben van -, csakhogy ezt is helytelenül teszi: Isten nélkül akar tudni.

    A Sátán nemcsak értelmünket, hanem akaratunkat is megrontotta: a végtelen szabadságra csábította. Ez abban mutatkozik meg, hogy az ember az élet és a halál urának tudja magát. Ennek legkisarkítottabb esetei a háborúk a gyilkosságok, az abortusz az eutanázia. Az ember Isten nélkül akar szabad lenni, pedig a szabadságnak egyetlen célja van, hogy az abszolút értékhez, Istenhez odatapadjon, hogy odaadja önmagát. Az emberi szabadság olyan mint az iránytű, ami nem azért van, hogy össze-vissza forogjon, hanem hogy mutassa az irány. A szabadságunk is azért van, hogy Istenre mutasson, Istenhez vezessen minket. Korunk nagy tévedése, mikor azt hiszik az emberek, hogy boldogságot a szabadág biztosítja. Pedig nem a szabadság, hanem a szeretet. Az az igazi szeretet, amelyben az ember nem is akar igazán szabad lenni: odaadja magát a másiknak mindenestül. Valahogy úgy, mint az igazi szerelmesek, akik mindig a másiknak keresik a kedvét, örömét, a másiknak akarnak kedvezni, kedveskedni tiszta szeretetből, és ebben leli örömét, ezáltal boldog.

    Hogy hol kezdődik az igazi szabadág? Ott, ahol Mária ki tudja mondani: "Íme az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a te igéd szerint." Ott amikor a Miatyánkban nemcsak mondjuk, hanem akarjuk is azt amit mondunk: "legyen meg a te akaratod!", s ezt tesszük azzal a tudattal, hogy nekünk az Isten mindig csak jót akar.

    Láthatjuk tehát, hogy a bűnbeesett ember legnagyobb betegsége az Isten utáni vágy, a megistenülés megbetegedése, melyet alapvetően a Sátán tett tönkre bennünk. Az embernek erre a betegségére válaszol az Egyház liturgiája, mikor az adventtel, az egyházi év kezdetével, lilába öltözik a templom. A lila a bűnbánat színe: a bűnbánatra indít bennünket az Egyház. A bűnbánat nem pusztán egy formális gyónásban merül ki, mert közeledik a karácsony, s ilyenkor illik meggyónni. Sokan ezt sajnos úgy teszik, hogy annak semmi gyümölcse nincs. Az igazi bűnbánat kezdete az, hogy mondj ellene a Sátánnak, aki megrontja benned a végtelen Isten utáni vágyat és végső soron boldogságodat teszi tönkre. Ha nemet mondasz neki igazán, akkor mondhatod csak utána: hiszek benned Uram! Csak ezután mondhatod a szentmise énekével együtt: szent vagy, szent vagy, szent vagy!

    Érdekes megfigyelni, hogy a keresztelésben, hogy a gyermek szülei közvetlen a megkeresztelés előtt hitvallást tesznek, háromszor ellene mondanak a Sátánnak, s annak minden csábításának, ellene mondanak a bűnnek, és csak ezután vallják meg a Szentháromságba vetett hitüket.

    A bűnbánatra figyelmeztet bennünket az adventi idő nagy prófétája is, keresztelő Szent János a mai evangéliummal: "Térjetek meg, elközelgett az Isten Országa! ... Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét!"

    Az advent a bűnbánat mellett visszahelyez bennünket a választott zsidó nép kétezer éves várakozásába, mintha még nem testesült volna meg a Fiúisten. Ezzel is az igazi Isten utáni vágyakozásunkat szítja fel bennünk. De ezt úgy teszi, hogy az értelmünkre hat, gondolkodásra késztet és nem az érzelmeket korbácsol fel bennünk. Karácsonykor, a Fiúisten születésének ünnepén le kell ülni és gondolkodni kell, nem pedig érzelegni. A Fiúisten megjelenésével, megtestesülésével már köztünk van Isten Országa. Isten Országa nem halálunk után közeleg el, hanem már itt van. Isten Országa az, ahol a megistenülésünk végbemegy, ahol a végtelen Isten utáni vágyunkra választ kapunk.

    Sajnos manapság az Európai civilizációt - beleértve minket is - hamis érzelgések irányítják a karácsony megünneplésekor. A szeretet ünnepe alatt egy csillogó karácsonyfával, mértéktelen ajándékozással ünnepeljük meg a karácsonyt - két napig. Utána megy minden a régi kerékvágásban.

    Karácsonykor gondolkodni kell! Elhiszed-e azt, hogy az a piciny gyermek, aki Máriától született, akinek csak biológiai funkciói vannak, az az Isten Fia? Elhiszed-e, hogy az aki a mindenséget összetartja, az most tehetetlen csöpp emberke? Elhiszed-e, hogy a halhatatlan halandóvá lett, hogy az örökké boldog most sír? Ebbe kell belegondolni karácsonykor, s a karácsokra való felkészüléskor. S ha ezeket valóba fölfogtad, akkor jöhetnek az érzelmek - de nem az érzelgések. Mert sírva kell leborulni e gyermek előtt, hogy a mérhetetlen nagy Isten közénk jött - Emberfiává lett. Ő az Emberfia a kulcsa megistenülésünknek, hisz feltámadásával elsőként isteníti meg tisztán, bűntelenül az emberi természetet, hogy mi vele együtt mindannyian megistenüljünk a mi feltámadásunkkor. A mi feltámadásunk pedig már elkezdődött keresztségünkkor, amikor meghaltunk a bűnnek, a hamis vágynak, hogy Jézus Krisztussal együtt feltámadjunk az új, örök életre.

    Ezzel a helyes adventi lelkülettel készüljünk Krisztus Urunk születésének ünnepére. Annak születésére, aki egyedül tudja helyesen betölteni az Isten utáni vágyunkat. Igaz bűnbánattal és komolyan felkészült szentgyónással száműzzük életünkből mindazt, ami a végtelen Isten utáni vágyunkat elferdíti, hogy a bűnbánatban megtisztult lélekkel fogadjuk üdvözítő Urunk megtestesülését. Hozzuk meg a jócselekedetek gyümölcseit, mintegy születésnapi ajándékként odatéve az Istenember jászolához Imádkozzunk minél többet, ahhoz az Istenhez, aki egyedül tudja betölteni a végtelen utáni vágyakozásunkat. Ahhoz a Krisztushoz, akivel együtt lehet hordozni és kibírni ezt az Isten utáni vágyat.     Ámen.