Évközi 2. vasárnap – C év

A kánai menyegző

    Az evangélisták beszámolói arra engednek következtetni, hogy Jézus Natanaellal, Simon Péterrel, Andrással, Fülöppel és Jánossal akkor érkezett meg Kánába, amikor az esküvői ünnepségek már javában folytak. A rabbik a Misnában ránk hagyták a zsidók néhány esküvői szokását. Innen tudjuk, hogy az ünnep lényeges részét és tényleges csúcspontját a menyasszonynak a szülői házból a vőlegény vagy az ő apjának házába való átkísérése jelentette. Zsidó szokás szerint a lányok tizenkét és fél éves korukban váltak éretté a házasságra. De a házasságot még meg kellett előznie a jegyességnek, mely egy egész évig eltartott.

    A menyasszony átkísérése rendszerint az ünnep első napjának estéjén zajlott le. A vőlegény családtagjaival és barátaival ünnepi öltözetben és turbánnal a fején a menyasszony háza elé vonult, ahol a menyasszony barátnői, akik a közeledő vőlegény elé mentek, fogadták őket. Erre a szokásra utal Jézus az okos és a balga szüzekről szóló példázatában: „A mennyek országa hasonlít a tíz hajadonhoz, akik fogták lámpásaikat és a vőlegény elé mentek.” (Mt 25,1)

    Egy évszázados, szilárdan meggyökeresedett hagyomány szerint a kommentárok a görög „lampades” szót a vele hasonlóan csengő „lámpák” szóval fordították le. Ennek hallatán rögtön a kis agyag olajlámpásokra gondolunk, melyeket az ásatásoknál és a sírokból ezrével hoznak felszínre. A valóságban azonban a példázatban említett „lampades” – fáklyákat jelent, melyeket keleten a menyegzői menetben használtak. Ezek hosszú rudak voltak, melyeknek felső végét olajjal teljesen átitatott nagy ronggyal csavarták körül. Mivel e fáklyáknak rövid égési idejük volt, az est folyamán mindig újra meg kellett őket öntözni olajjal; ezért kellett egy kis korsóban az olajat az utánöntéshez magukkal vinni. A szüzek ünnepélyes menetben lobogó fáklyáikkal egészen a menyegzői házhoz vonultak, ahol kezükben a fáklyákkal táncot és körtáncot lejtettek, míg csak fáklyáik ki nem aludtak.

    A még elfátyolozott menyasszony a vőlegényt az ünnepélyesen feldíszített házban várta. Miután a menyasszony apja búcsúként rövid áldást mondott, a menyegzői menet zeneszó és dobverés mellett elindult a lobogó fáklyáikat vivő szüzektől kísérve. A menyasszony egy hordszékben ült, néhány rabbi beszámolója szerint, kibontott, leomló hajjal és fedetlen arccal, hogy mindenki megcsodálhassa vagy akár kritizálhassa szépségét.

    Hogy a menyegzői menet, mely a voltaképpeni esküvői rítust jelentette, milyen nagy becsben állt, azt a Misna egyik megjegyzése bizonyítja. Az írástudók megdicsérték I. Heródes Agrippa királyt, aki tapintatosan viselkedett, amikor egy elhaladó esküvői menet elöl letért az útról, hogy azt ne zavarja meg. Az írástudók tanítása szerint érdemszerző tett volt a menyasszony elkísérése. A Misna humorosan jegyzi meg: „Még a hatvanéves is úgy fut a dobverés után, mint egy hatéves.” Még a komoly rabbik is félbeszakították a Tóra tanulmányozását, hogy tanítványaikkal a menyasszonynak ezt a szívességet megtehessék. Összefoglalva: ha egy faluban menyegzőt ünnepeltek, az egész falu talpon volt.

    Aki Jézus példabeszédeit figyelmesen olvassa, nem fog meglepődni, ha az esküvő, a menyasszony és a vőlegény motívuma szavaiban újra és újra megjelenik. Sőt, még ennél is több: Jézus a messiási idő nagyszerűségét az esküvő és az esküvői lakoma képével szemlélteti.

    Énekelve és táncolva, mirtuszággal a kézben jutottak az esküvői vendégek a vőlegény házához. A lakomaasztalnál az üdvrivalgás a tetőpontjára ért. Az esküvői lakoma, melynél fáklyák égtek, azzal az áldással, melyet egy pohár bor mellett mátkapár felett mondtak, nyerte el vallási jellegét. A Szentírás szerint az esküvői ujjongás a legnagyobb öröm kifejezésére szolgált. Ezért voltak a vőlegény barátai, akiknek egész esküvő alatt énekkel és tánccal a mátkapár szórakoztatásáról kellett gondoskodniuk, néhány vallási szokás, például a böjt és a 18-ima alól felmentve.

    Jézus emlékeztet erre a szokásra, amikor Keresztelő Szent János tanítványainak ezt mondja: „»Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid ellenben nem böjtölnek?« Jézus így felelt: »Hát búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap, amikor elveszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.«” (Mt 9,14-15)

    Az egész ünnepség vezetése a vőlegény egyik barátjának kezében volt. E hivatal megtisztelő rangját említi Keresztelő Szent János, aki magát a „vőlegény barátjával” hasonlítja össze: „A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett.” (Jn 3,29)

    Zsidó szokás szerint az esküvői ünnepség szűzlány esetén hét, özvegyasszony esetén három napig tartott. De naponta akadtak, akik elmentek, mások meg jöttek. Csak a vőfélyeknek kellett egész hét alatt a mátkapár mellett kitartaniuk. A vendégek ellátása egy étekmesterre volt bízva. Ha tehát egy esküvői ünnepség hét napig tartott, akkor nem csoda, hogy a bor elfogyhatott, ahogy ez Kánában is történt. János, a szemtanú néhány rövid mondattal ecseteli ezt a tényt: Jn 2,3-10.

    Az evangélista e rövid, oly egyszerűnek tűnő mondatait azonban nem könnyű értelmezni. János valami valóban megtörtént dolgot akar elmesélni, de nem a materiálisan megtörtént események kedvéért, hanem azért, mert ebben mélyebb jelképet lát. Ezért számára e történéseknek mélyebb értelme van. Szerinte nem csak egy konkrét csodáról van szó, a zavarba került esküvői társaságnak nyújtott csodálatos segítségről, hanem egy új valóság nyilvánvalóvá válásáról: „Krisztus maga az, amit ad.”

    A kánai csodát Jézusnak a János evangéliumban leírt többi csodájával és magáról tett kijelentéseivel összefüggésben kell látni. Ahogy Jézus Lázár feltámasztásában Lázárnak az életet adja, mert „Jézus az élet”; ahogy Jézus a vakon születettnek a szemek világosságát adja, mert „Jézus a világ világossága”; ahogy Jézus a kenyérszaporításnál az embereket kenyérrel táplálja, mert „Jézus az élet kenyere” – úgy lesz a borcsoda csak akkor érthető egész mélységében, ha a csodálatosan adott borban Jézust látjuk a bor szimbólumaként mint az élet borát: „Én vagyok az igazi szőlőtő.”

    Ahogy a kenyércsoda, úgy a borcsoda is a döntő odaadásra utal Jézus életében, az Úr testének és vérének odaadására. Jézus az élet kenyere, azáltal, hogy testét az örök élet számára eledelül nyújtja, és Jézus az élet bora, azáltal, hogy vérét az örök élet italaként adja számunkra.