Évközi 23. vasárnap (Lk 14,25-33) - C év

A tanítvány keresztje

    Az ismert orosz író, Lev Tolsztoj tollából származik az a tanulságos mese, amely két testvérről szól. Egy napon útra keltek, aztán déltájban lefeküdtek pihenni. Amikor felébredtek, észrevettek maguk mellett egy nagy követ, amire a következő volt írva: Aki megtalálja ezt a követ, menjen egyenesen az erdőbe, ott talál egy folyót, ússzon át rajta. A túlsó parton talál egy anyamedvét. Ragadja el tőle a medvebocsot és szaladjon fel vele a hegyre, de hátra ne nézzen közben. A hegyen tetején majd megleli szerencséjét. A fiatalabb fiú mindjárt bátorított testvérét: Rajta, induljunk, elvégezzük az írás szerinti feladatot és mindketten megleljük szerencsénket. De az idősebbik fiú óvatosabb volt és így szólt hozzá: Nem megyek én sehová! Lehet, hogy nem is igaz, amit ez az írás tartalmaz. Talán valaki csak bolondságból írta rá ezt a szöveget. És ha igaz is a szöveg, mire beérünk az erdőbe, beesteledik és eltévedünk, meg sem találjuk a folyót. De ha mégis megtaláljuk, lehet, hogy gyorsfolyású, vad folyó és lehetetlen átúszni rajta. De ha mégis sikerülne, szembe találjuk magunkat a medvével, aki azonnal széttép bennünket, amikor a medvebocshoz közeledünk. S ha mégis magunkhoz ragadnánk a bocsot, lehetetlen volna felszaladnunk vele megállás nélkül a hegyre. De ha sikerülne mindez, ki tudja milyen szerencse vár ott ránk? Lehet, hogy nem is kell nekünk az a szerencse. Meghallgatta az öccse a beszédet, de ő kitartott elhatározása mellett és elindult, az idősebb meg ott maradt. A fiatalabb bement az erdőbe, gyorsan megtalálta a folyót, átúszott rajta, az anyamedve éppen aludt, felkapta a bocsot és szaladt vele a hegyre. A hegytetőn nagy tömeg ember jött vele szembe, akik látván bátorságát, magukkal vitték és királyukká választották.

    Ennyi a kis történet, ami a következő gondolatot ébreszti bennem: Mi volna, ha ne találnánk ki mindenféle kifogást, hogy miért nem tudjuk követni Jézust, hanem egyszerűen csak elindulnánk nyomában?

    Jézus mondásai és példái, amelyeket a mai vasárnap evangéliuma tartalmaz, az ő követésének feltételeit foglalják össze és a tanítványi élet jellemzőit mutatják be más-más oldalról. Mintegy harminc esztendős korában, amikor megkezdte nyilvános működését a nép körében, Jézus tanítványokat gyűjtött, ahogyan ezt abban a korban más tanítók is tették. Nekik adta át először az Isten országáról szóló tanítást és arra nevelte őket, hogy úgy éljenek, mint ő. A tanítványnak elsősorban Mestere életmódját kellett elsajátítania, s csak ezt követően említhetjük feladataként a tanítás elsajátítását. A tanítványság ezen szélesebb értelmezése vonatkozik ránk is, akik Jézus követői vagyunk, ezért Jézus mondásai nem csak egykori követőire vonatkoznak, hanem ránk is. Mit ajánl nekünk, mit kér tőlünk Jézus?

    Tanítványainak szóló első kijelentése így hangzik: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26). A „gyűlölet” szó megüti fülünket. Gyűlölnünk kellene családtagjainkat és rokonainkat? Mit akar ezzel mondani Jézus? Tudnunk kell, hogy az egykori keleti kifejezésmódra jellemző a túlzás. Itt is egy ún. túlzó-mondással találkozunk, ami szándékosan állítja szembe a gyűlöletet és a szeretetet, így emelve ki ez utóbbi fontosságát. A negatív kifejezést pozitívvá alakítva így mondhatjuk: Aki apjánál, anyjánál, feleségénél, gyermekeinél és testvéreinél is jobban szereti Jézust, az lehet az ő tanítványa. Mert Isten iránti szeretetünknek nagyobbnak kell lennie bárki ember iránt érzett szeretetünknél, s ez utóbbi valójában csak az elsőből fakadhat. Az Isten felé irányuló szeretet elsőségének egyszerű oka van: ő mindenkinél jobban szeret minket. És aki a legjobban szeret minket, azt érdemes nekünk a legjobban szeretnünk. Jézus mondta és a kereszten meg is valósította szavait: „Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint annak, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).

    A tanítványi élettel kapcsolatban a következő kijelentés így hangzik: „Aki nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27). Ezt nyugodtan újrafogalmazhatjuk: Aki felveszi és hordozza keresztjét, az lehet Krisztus tanítványa. A szenvedéseket, a betegségeket, a nehézségeket nem iktathatjuk ki életünkből. És ne is törekedjünk erre soha! A szenvedések türelmes elviselése, életünk keresztjének hordozása tesz bennünket hasonlóvá az Úrhoz, aki Isten létére vállalta az emberi szenvedést.

    Jézus harmadik mondása a következő: „Aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33). Az előbbiekhez hasonlóan ezt is közelítsük meg a másik oldalról: Aki mindenéről lemond, az lehet Jézus tanítványa. E területen ne játsszuk az áldozatot! Amúgy is csak azokról a földi javakról tudunk lemondani, amit Isten jóságának köszönhetünk. A földi élet biztonságát jelentő anyagi javakat, mindazt, amit birtokolhatunk, tekintsük Isten adományának. Minden lemondásunk fakadjon Isten iránti szeretetből. Az ő szeretete a legfontosabb.

    Mit üzen nekünk a kereszt? Krisztus lemondott isteni méltóságáról. Lemondott emberi méltóságáról. Lemondott saját akaratáról, hogy Isten akaratát teljesítse. Kiszolgáltatta magát az embereknek és az emberi gonoszságnak. Lemondása a megváltást, megváltásomat eredményezte. Hogyan válaszolok a ő végsőkig elmenő szeretetére?

    Imádság: Urunk, Jézusunk! Te örömhírt hirdettél az embereknek és olyan igazságokat tanítottál, amelyek emberségünk legmélyét érintik. Te azt várod tőlünk, hogy ne kényszerből, hanem önként és szeretettel kövessünk téged. Te azt kéred tőlünk, hogy keresztutadon is kövessünk. Érted és az üdvösség reményében lemondunk a kényelemről, az evilági előnyökről és személyes érdekeinkről. Nem ragaszkodom régi életemhez, hanem élek az új élet lehetőségével, amelyet te adsz. Töltsd el szívemet az újrakezdés örömével! Töltsd el szívemet az irántad való őszinte szeretettel! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!