Szeptember 14. - Szent Kereszt Felmagasztalása

    A kereszt üdvösségünk jele. Sok helyen találkozunk vele, szobáinktól templomainkon át az utca számos helyéig. Fejezzük ki bátran tiszteletünket, bárhol találkozunk is vele.

    A szent keresztet ünnepeljük ma az Egyházban. Azt a keresztet, amely oly sok helyen és oly sokféle módon megtalálható. Hiszen ott van a kereszt a templomok tornyán általában legmagasabban egy-egy település fölött, ott van egy-egy régi épület homlokzatán, ott van a szobánk falán. Ott van a temetőben, a keresztek sűrű erdejében, ott találjuk a nyakláncokon, fülbevalókon, ékszereken.

    Mi ez az egyszerű jel, amely oly sok helyen ott van, aminek annyi változata alakult ki, amit oly gyakran használnak, s megtalálunk ma is címerekben, jelvényekben? Mi ez a jel amely leginkább az európai kultúrát teljesen betölti?

    Ha a kereszt eredetét kutatjuk vissza kell mennünk egészen az Ókorba, a perzsákhoz. A perzsáktól terjedt el a kereszt, amely kivégzési eszköz volt. Tőlük vették át többek között a rómaiak is ezt a kivégzési módot. A keresztutak szokásos ábrázolásával ellentétben az elítélt nem az egész keresztet vitte a vesztőhelyre, hanem csak a vízszintes szárát, amelyet kiterjesztett karjaira kötöttek, s amelynek súlya jó 30-40 kg-ot tett ki. A vesztőhelyen szögezték kezeit a vízszintes gerendába, majd illesztették azt a mindig a vesztőhelyen beásott függőleges oszlopba, s végül a lábát is odaszögezték az elítéltnek. Az elítéltnek rettenetes kínokat kellett kiállni, mire elérkezett a halál, s ez a haldoklás sokszor napokig is eltartott. Oly rettenetes kivégzési mód volt, hogy a Római Birodalomban ezt a római polgárokra nem volt szabad alkalmazni. Csak a gyilkosok, lázadók, rabszolgák, bűnösök kivégzési módszere volt, amint az Kr. e. 71-ben történt, amikor Crassus leverte a Spartacus féle rabszolgafelkelést és elrettentésül az egyik Rómába vezető út mellett 6000 rabszolgát feszített keresztre. Akárhogy is szépítenénk a dolgot a kereszt végső soron eredetét tekintve egy bitófa. Olyan bitófa, kivégzőeszköz a kereszt, mint ma az akasztófa, vagy az villamosszék. S ez a rettenetes kínzószerszám csak azért maradt meg az európai kultúrában, mert Jézus Krisztus, a Megváltó, ezen szenvedett és halt meg.

    Kereszt, akasztófa vagy villamosszék - egy légyeges a keresztnél: egy bitófa lett a kereszténység legfőbb szimbólumává. Mert Jézus Krisztus, az Isten Fia szenvedett és halt meg rajta. És valóban szenvedett, nem csak egy látszattestben volt, nemcsak látszólag vérzett és haldoklott, ahogyan oly sokan tévesen hitték már a kereszténység története során a kezdetektől napjainkig. Mert ha belegondolunk igazán, hogy kicsoda Jézus Krisztus, akkor még annak a gondolatától is elborzad tisztességes érzésű ember, hogy az Isten szenvedjen. Mert Jézus valóban Isten Fia volt, nem pedig egy különleges képességekkel rendelkező ember, próféta.

    De szenvedhet az Isten? Muszáj volt ilyen utolsó módon megváltani a világot, a mindenható, mindentudó Istennek nem lett volna lehetősége arra, hogy másként váltsa meg az embereket? Ne ennyi szenvedés, botrány árán? Ne egy gyilkosoknak, gazembereknek fenntartott utolsó bitófán?

    A megdöbbentő az, hogy Istennek lett volna más módja az emberek megváltására. De hát akkor miért ezt az utolsó, megbotránkoztató módszert választotta?

    A választ hallottuk a mai evangéliumban: "Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz aki benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen." A szeretet a kulcsszó tehát ebben a keresztáldozatban. Mert tévesen benne maradt az emberek tudatában az ősidők óta meglévő vallásos jelenség az áldozattal kapcsolatban. Eszerint az áldozat azt jelenti, hogy az ember valamit leöl, feláldoz, megsemmisít, hogy kiengesztelje az isteni erőket. A pogányok állatokat, vagy némely vallások embereket áldoztak az isteneknek, hogy ezzel kedvükben járjanak. Jézus Krisztus keresztáldozatánál még véletlenül sem lehet erre gondolni, mert könnyen úgy jöhet ki a végeredmény, hogy az Atyaisten feláldozta Fiát, egy embert, egy tökéletes embert, hogy az emberiség az Isten kedvében járjon. Ez a gondolat egy tökéletesen elferdített dolog. Jézus keresztjénél nem erről van szó, nem arról, hogy a mi Istenünk ilyen véreskezű lenne. Nem véletlenül sem. A keresztáldozatban arról van szó, hogy Isten Fia önként, saját elhatározásából belehal a szeretetbe. Nem ismeretlen számunkra a szeretetnek ez a magasfoka az emberek között, mert gondoljunk a szerelmesekre, vagy a házastársakra, vagy a gyermekéért aggódó anyára amikor art halljuk, hogy "belehalnék, ha történne valami bajod, belehalnék, ha elveszítenélek". Ez történt a kereszten: Jézus bele is halt ebbe az aggódásba, ebbe a mindent féltő szeretetbe. Mert "Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz aki benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen."

    Szeretet - ez a szó manapság igencsak sokat cseng a fülünkbe, úton-útfélen. De a legnagyobb baj nem is az, hogy a szót rosszul értelmezik, hanem az, hogy meg sem tudják már élni az igazi önzetlen szeretetet. Mai teljesítményekre törekvő korszellemünk megfertőzte a szeretet igazi értelmét is. Az hisszük, hogy a szeretet olyasvalami amit mennyiséggel lehet mérni, mint a pénzt: ha kiadjuk kezünkből, akkor kevesebb lesz. Emiatt nem tudnak önzetlenül, szeretetet adni sokan másoknak. Feltételeink vannak: elfogadlak, szeretlek, ha ezt meg ezt megteszed.

    Kedves testvérek, a valódi szeretet nem mérhető le mennyiségben, nincs feltételhez kötve. Nem fogy el, ha adjuk, hanem éppen akkor növekszik, ha másokkal is megosztjuk, ha másokon gyakoroljuk önzetlenül, feltétel nélkül. Ezt mutatta meg Jézus a kereszten, azt az igazi, tökéletes szeretetet. Hiszen ő mondta: "nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért". Ő életét adta, mindent kiadott magából önzetlenül. És szegényebb lett általa? Nem! Hiszen hány, meg hány millió ember szeretetét szerezte meg ezzel az önzetlenségével. Hányan voltak készek életüket is érte adni a keresztény vértanúk között. Hány millióan szeretik napjainkban is ezért az önzetlenségéért őt a keresztények.

    Ez tehát a kereszt üzenete, ennek a két egymásba rakott fagerendának. S így lett az utolsó bitófából a szeretet felkiáltójele. Tekintsünk ezentúl úgy a keresztre, akár itt a templomban, vagy házaink, szobáink falán függő keresztre, mint annak jelére, hogy ennyire szeret minket az Isten. S ha ennyire szeret minket, akkor nem maradhat ez viszonzás nélkül. Életünkben, hétköznapjainkban válaszoljunk Isten szeretetére felebarátaink és Isten önzetlen, feltétel nélküli szeretetével.

Ámen.