Évközi 10. vasárnap – C év

Az élet ajándékozója

    A híres francia írótól, Victor Hugotól származik a következő idézet: „Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.” E szavak igazak minden olyan édesanya számára, aki megélte gyermeke halálát. De a mai evangéliumi történetben szereplő özvegyasszonyra nem! Az ő számára is felejthetetlen fia temetésének napja, de egészen más okból. Felejthetetlen, mert visszakapta fiát. A fájdalom nem nehezedett éveken át szívére, hanem az isteni közbeavatkozásnak köszönhetően örömre fordult. A naimi özvegy megtapasztalhatta, hogy Isten az élet ajándékozója. Egykor Istentől kapta születő gyermekét, most pedig a Fiúistentől, Jézus Krisztustól kapja vissza halott, de újraszülető, újraéledő gyermekét.

    Az evangéliumokban mindössze három olyan esettel találkozunk, amikor Jézus halottat támaszt fel. Oly jelentős események ezek, hogy ha többször is tett volna ilyet az Úr, mindenképpen megőrizte volna az apostoli igehirdetés és bekerült volna az evangéliumba. E három eset a következő: feltámasztja a Naim városában lakó özvegyasszony fiát, amiről a mai vasárnap evangéliuma szól, továbbá Jairusnak a zsinagóga elöljárójának tizenkét éves lányát és Lázárt, aki a barátja volt. Mindhárom esetben a földi életre hívja vissza őket, földi életüket hosszabbítja meg az Úr, ezért ezek az esetek különböznek Krisztus feltámadásától, aki az örök életre támad fel. Ők még néhány évig élhetnek, majd meghalnak, de Krisztus nem hal meg többé feltámadását követően.

    Térjünk is vissza a mai történethez! Özvegyről van szó, aki férjét már korábban elvesztette, s most egyetlen fiától kell végső búcsút vennie, akinek gondoskodó szeretetére számíthatott volna idős korában. Fiával együtt reményét is elvesztette. Ekkor érkezik az életet adó Jézus, aki feltámasztja a fiút s visszaadja őt anyjának. Mi indíthatta Jézust a különleges cselekedetre? Az evangélista megjegyzi, hogy amikor Jézus meglátta az özvegyet, „megesett rajta a szíve” (Lk 7,13). Úgy tűnik, hogy a gyászoló édesanya iránti szánalom, sajnálat indítja Jézust arra, hogy csodát tegyen. De ha csupán megsajnálta volna az özvegyet, akkor talán megelégedett volna azzal, hogy vigasztaló szavakat mond neki. A mi Urunk azonban nem beszélni akar ebben a helyzetben, hanem cselekedni. Olyat tesz, amivel isteni erejét mutatja meg. És talán ez a jelentősebb indíték számára. Meg akarja mutatni, hogy hatalma van a halál felett.

    Lukács evangélista érdekesen fogalmazza meg Jézus találkozását a gyászoló családdal. Jézus a városba tart kíséretével, tanítványaival. Eközben a városból kifelé tart a gyászoló nép, hozzák a halott fiút. Az élet és a halál találkozik itt. Jézust ugyan senki nem kéri, ő mégis azonnal cselekszik. Megállítja a menetet, s ez az a pont, amikor fordulatot vesz az esemény. Olyan történik, amire senki nem számít. Már mindenki beletörődött a fiú elvesztésébe, anyja sem lát semmi reményt. De az Úr ekkor is képes változtatni a sorsszerűnek tűnő történteken. Ő képes új életet adni az embernek.

    A gyász idején sokszor megfeledkezünk arról, hogy van feltámadás. A halálhír elfeledteti velünk ezt az örömhírt. Pedig ilyen helyzetben egyedüli vigasztalást az nyújt nekünk, hogy van feltámadás, van örök élet. Érdemes ilyenkor kimondanom: Hiszek a feltámadásban, hiszek az örök életben.

    Lukács evangélista azzal zárja a történetet, hogy Jézus tettének híre elterjedt az egész környéken (vö. Lk 7,17). Teszek-e valamit azért, hogy Krisztus feltámadásának húsvéti örömhíre terjedjen? Hiszek-e Krisztusban, az élet Urában? Hirdetem-e, hogy Isten hatalma erősebb a halálnál? Hiszem-e, hogy Isten engem is feltámaszt és a mennyben örökké élek? Megvallom-e hitemet a feltámadásról azok előtt, akik nem hisznek, de él bennük a halhatatlanság utáni vágy? Hiszem-e, hogy a halálból feltámadt és örökké élő Krisztus a végső napon engem és minden embert feltámaszt az örök életre? Hiszem-e, hogy ha Krisztussal halok meg, vele élni is fogok? (vö. 2Tim 2,11). Hiszem-e, hogy halálom és feltámadásom után a mennyországba, az örök boldogság állapotába jutok Isten szeretetének köszönhetően?

    Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy élet és a halál Ura! Miként egykor a naimi ifjú feltámasztásának híre elterjedt az egész környéken, úgy napjainkban nekünk, keresztényeknek kell a feltámadás hirdetőivé válnunk. Feltámadásod örömhírét akarjuk elvinni minden emberhez, főként azokhoz, akik nem találják életük értelmét. Segíts minket, hogy hiteles tanúságot tegyünk rólad, aki az élet szerzője és az örök élet ajándékozója vagy! Hisszük, hogy Istentől kaptuk életünket és halálunk után hozzá térünk vissza a feltámadás által. Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!