Évközi 12. vasárnap – C év

    A mai vasárnap tanításában a szenvedések, a keresztek vállalása áll a középpontban. Életünk legsúlyosabb kikerülhetetlen ténye a szenvedés. A fizikai szenvedés, amely leginkább egy-egy betegségben mutatkozik meg, és a lelki szenvedés, amely a fizikainál sokkal rosszabb tud lenni. Az emberiség történelmében ebből van a legtöbb: a szenvedésből. A háborúk, járványok, a nyomorgó családok-emberek, a társadalomból kitaszítottak mind-mind csak növelik ezt a hatalmas szenvedésözönt, amelynek úgy tűnik soha nincs vége. A szenvedések megszüntetésére tett az ember legtöbb erőfeszítést. Az orvostudomány egyre fantasztikusabb eszközökkel küzd a fizikai szenvedés ellen, úgy tűnik hiába. A különböző elméletek, életfilozófiák, tanácsok, életreceptek pedig arra akarnak válaszolni, hogy hogyan tehetjük elviselhetővé, szenvedésmentessé életünket.

    A jelen jóléti társadalmában az ember a fejlődés olyan magaslatára jutott, mint még soha annak előtte. De a szenvedést mégsem sikerült kiiktatni. Ezért, hogy kudarcát palástolja, ahhoz a primitív taktikához folyamodott, hogy egyszerűen letagadja a szenvedés tényét, létét. A reklámok ezt a szenvedésmentes hamis boldog életet hirdetik egyfajta erőltetett műmosollyal. A filmekben megszoktuk már, hogy mindig meghal valaki, s a legkisebb részvétet sem érezzük. Betegeinket, haldoklóinkat impozáns kórházmonstrumokban rejtik el az egészségesek és élők tekintete elől. A jó modorhoz manapság hozzátartozik, hogy társaságban illetlenség a szenvedésről, a halálról beszélni.

    Egy szó mint száz: az ember képtelen saját erejéből a szenvedés problémáját megoldani. Csak valaki más, aki mentes a végesség korlátjaitól, csak az képes választ adni: teremtő Istenünk.  - Jézus, az Isten Fölkentje, Krisztusa a válasz.

    Krisztusban egy olyan embert adott nekünk magából a szentháromságos Isten , aki végérvényes, megnyugtató megoldást hozott, ami első pillantásra korántsem olyan megnyugtató. Eszerint csak akkor van "értelme" a szenvedésnek, ha Krisztussal együtt és Krisztushoz hasonlóan állunk hozzá az emberi lét központi problémájához, a szenvedéshez.

    Krisztus nem szüntette meg a szenvedést, mert akkor az ember szabadságát kellett volna megszüntetnie. A szenvedés forrása a bűn. A bűn pedig elfordulás Isten életadó szeretetétől, tulajdonképpen az élet valamilyen fokú hiánya a bűn. Eszerint egyéni bűneinkben személyes szabad döntéseinkkel pusztítjuk életünket, ami a szenvedésben jelentkezik. De létezik a kollektív bűn, ami sokkal nagyobb szenvedést okoz, mert ennek nem mi vagyunk személy szerint okozói, hanem annak következménye ez, hogy az emberiség egy kollektíve elfordult állapotban van Istentől. Vagyis az emberiség élethiányos életet él, ami az egyes emberekben konkretizálódik a szenvedésben.

    Jézus Krisztus útja a szenvedésen, a totális pusztuláson keresztül vezet az igazi életbe. Jézus elfogadja az Atya kezéből a szenvedést, azzal a biztos hittel, hogy az Atya új életet, megdicsőülést ad neki a feltámadásban. Hihetetlenül merész és félelmetes a cselekedete: életének feláldozásával olyasvalamire vállalkozott, amire előtte nem volt egyetlen példa sem a történelemben. A szó szoros értelmében halálugrásra vállalkozott. Egyedül az Atya szeretetébe vetett hite volt az a hajszál, amibe kapaszkodott, amelyben remélhette, hogy szenvedése nem a teljes, végső pusztulás. Ezt a hitét fejezi ki az, hogy valahányszor a Jeruzsálemben bekövetkező szenvedéséről és haláláról beszél - amint azt a mai evangéliumban is hallottuk - mindig hozzáteszi: harmadnapra föltámad.

    Jézus az Atya és az emberek iránti szeretetét előnyben részesítette testi életénél is. De nehogy azt gondoljuk, hogy Jézus afféle mazochista lett volna, aki tudatosan kereste a szenvedést. Jézus nem kereste a szenvedést és a halált, de engedelmesen elfogadta Atyja kezéből, mint az emberi lét szükségszerű velejáróját. Jézus félt a szenvedéstől, a haláltól. Gondoljunk az elfogatása előtt halálfélelmére a Getszemáni kertben. Gondoljunk arra, amit a Zsidókhoz írt levélben olvashatjuk: "Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult."

    Ha tehát meg akarjuk érteni a szenvedést Jézussal együtt tehetjük meg. Ha nem vele, akkor nincs értelme. Futkoshatunk pótszerek és pótmegoldások után, de végső soron értelmetlenné válik az egész élet.

    Jézussal nem szűnnek meg a szenvedések, de "értemet" nyernek. A szenvedéseket Jézussal együtt kell elszenvedni, s akkor az ő megdicsőülésében is részesedünk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy földi életünk afféle siralomvölgy lenne, ahol tétlenül kivárhatjuk a befejezést. Nem vonhatjuk ki magunkat a világépítés egyetemes kötelezettsége alól. Nem erre ad példát Jézus. Jézus földi életének túlnyomó részében dolgos ácsmester volt, nem pedig egy tétlen meditáló.

    A szenvedést nem az isteni áldás jeleként kell elfogadnunk, hanem az ő akartához ragaszkodásunk áraként és annak próbájaként, hogy előnyben részesítjük önmagunk és testvéreink javát a múlékony, tiszavirág életű kielégülésekkel szemben.

    Abban is biztosak lehetünk, hogy Isten nem enged meg nagyobb keresztet, mint amilyet el tudunk viselni. Ezzel ellentétben áll a tapasztalat, hogy mégis sokszor elviselhetetlenek keresztjeink. Igen, mert az Istentől megengedett üdvös keresztet még saját magunk megtoldjuk bűneinkkel. Nem az Isten teszi így elviselhetetlenné a keresztet, hanem mi.

    Kereszt, szenvedés tehát mindenkinek jutott. Jézus elhozta az egyetlen lehetséges választ a szenvedésre: " Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen." A kereszt, a szenvedés vállalása törékeny létünk vállalása szeretetben a Krisztussal való megdicsőülés reményében. Aki ezt nem vállalja, "aki minden áron meg akarja menteni életét elveszíti azt. Aki pedig elveszíti életét érettem, megmenti azt." Ámen.