Évközi 13. vasárnap – C év

Jézus nyomában

    Egy szerzetes a következőket vallja az Isten keresés lehetőségeiről: Valójában két úton juthatunk el Istenhez, az Istenben való hithez. Az egyik, hogy észreveszem a létezés csodáját, azt hogy élek, s életemet Istennek köszönhetem. A másik úton észreveszem a szeretetet, mint Isten hozzám való viszonyát. E két út eggyé válik, ha Krisztus követésére vállalkozom. Ő életre és szeretetre hív.

    A mai vasárnap evangéliuma azzal kezdődik, hogy Jézus elutasítást tapasztal a szamaritánusok részéről. A történeti háttér, azaz annak ismerete, hogy a szamaritánusok évszázadok óta ellenségesek voltak a zsidókkal szemben, csak részben ad magyarázatot viselkedésükre. Nem csak arról van itt szó, hogy Jézussal, a Jeruzsálembe tartó zsidó zarándokkal viselkednek barátságtalanul, hanem arról, hogy Jézust, a Messiást utasítják el. Ellenséges magatartásuk az apostolok szerint büntetést érdemelne Isten részéről, de Jézustól távol áll a bosszúálló lelkület, és emlékezteti őket, hogy a rosszindulat méltatlan az ő tanítványaihoz.

    E rövid jelenet után három találkozásról számol be Lukács evangélista. Két személy önként, saját elhatározásból jelentkezik, hogy Jézus tanítványa legyen, egyet pedig Jézus hív követésére. A három találkozás más-más oldalról világít rá a tanítványi lelkületre. Nézzük egyenként e találkozásokat! Először egy nagyon magabiztosnak tűnő ember lép Jézushoz. Ezt mondja neki: „Követlek, bárhová mégy” (Lk 9,57). Határozottsága arról árulkodik, hogy elszánt, s úgy gondolja, hogy tisztában van azzal, mi mindennel jár a tanítványi élet. Jézus figyelmeztetése csillapítja kezdeti lelkesedését: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania” (Lk 9,58). Azt gondolnánk, hogy Jézus olyat kér tőle, ami egy embertől nem elvárható, még olyan személytől sem, akiben a jószándék mellett megvan az elszántság is. Mert Jézus tőle is csak annyit kér, amit neki is el kell viselnie. A jelentkezőnek csak annyit ígér, hogy sorsa, élete ugyanolyan lesz, mint az övé. Ha neki, a Mesternek nélkülözésben lesz része, akkor tanítványainak is ezt kell elfogadniuk.

    A második találkozásnál Jézus szólít meg valakit és arra kéri, hogy legyen a követője. Egy új életre hívja őt. De mintha ez az ember nem volna felkészülve a követésre. Váratlanul éri a meghívás, régi életének feladataira, kötelességeire gondol, amelyek megakadályozhatják őt abban, hogy elinduljon az új élet útján.

    Harmadikként ismét egy önként jelentkező áll Jézus elé, aki ugyan kifejezi szándékát, hogy Jézus tanítványa szeretne lenni, de késlekedne. Előbb el szeretne búcsúzni családjától, s csak aztán indulna. Ezt mondja: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól” (Lk 9,61). Válaszában Jézus figyelmezteti, hogy aki követésére vállalkozik, annak csak előre, az elérendő cél felé szabad néznie.

    Lukács evangélista nem jegyzi le, miként döntöttek. Talán azzal a szándékkal hagyja nyitva a történetet, hogy az olvasó döntsön. Érdemes a három személy valamelyikének helyébe képzelni magamat. Kész vagyok-e határozottan indulni Jézus nyomában? Készen állok-e, hogy azonnal, késlekedés nélkül kövessem? Kész vagyok-e Jézusnak adni egész életem?