Évközi 17. vasárnap – C év (Lk 11,1-13)

A  tiszta forrás

    Az öreg minden hajnalban vizet húzott a kútból. Tevékenységét az ablakból szokta figyelni nyáridőben az unokája, aki szívesen töltötte nagyszüleinél a vakációt, és szívesen ébredt a kút reggeli zajára. A vödör sebesen szaladt lefelé, majd csobbanás hallatszott a mélyből. Az öreg ekkor elkezdte tekerni a kereket, felhúzni a vizet. A mozdulatai egy idő után hirtelen lelassultak, s ebből tudta a fiú, hogy a vödör pillanatokon belül felbukkan a kút tetejénél. Így is történt. Az idős ember egyik kezével lecsendesítette a himbálózó vödör mozgását, majd a kút peremére emelte. A vödör megnyugodott, ő pedig leült a kis padra, s keresztet vetve imádkozni kezdett. Reggeli imájában a fiú nem akarta megzavarni, aki ekkor már a tornácon állt pizsamában. Csak amikor felemelkedett, szaladt oda hozzá, mondván: „Jó reggelt, nagypapa, én is kérek a friss vízből!” „Ihatsz belőle – válaszolta csendesen – de tudod, hogy előbb imádkozni szoktunk.” A fiú leült, s imádkozni kezdett, pontosan úgy, ahogyan pár perce az öregtől látta. Közben ő a bögrével merített a vízből, odaült a gyerek mellé, s amikor az befejezte az imát, kezébe adta. Miközben ivott, csendesen beszélni kezdett: „Az imádkozás olyan, mint amikor vizet húzunk a kútból. Ha nem merítenénk belőle minden nap, a víz megromlana, s a kút lassan meghalna. De ha naponként merítünk, állandóan friss, élő marad a vize. Lelkünk mélyéről minden nap élő szó, megújuló érzés emelkedik felfelé.” A fiú szívének mindhárom jólesett: a friss víz, a bölcs szó és a reggeli ima. Majd az öreg is ivott.

    Az evangéliumokban mindössze egy helyen találkozunk azzal, hogy Jézus imádkozni tanítja tanítványait. Az éppen imádkozó Jézushoz így fordul egyik követője: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1). Ő pedig elmondja nekik a Miatyánkot, amelyben arra bátorítja őket, hogy szólítsák Istent Atyának és forduljanak bizalommal hozzá kéréseikkel. Ma mi is Jézushoz fordulunk, hogy tanítson minket imádkozni. Bizonyára a Miatyánk az az ima, amit a legtöbbször elmondunk egyénileg vagy közösségi szertartásaink során, de emellett számos imádság létezik, amelyeket különféle élethelyzeteinkben imádkozhatunk.

    A Jézus által tanított imában nem „Atyámnak” szólítom Istent, hanem „Atyánknak,” még akkor is, ha egyedül végzem ezt az imát. Ez a szóhasználat elgondolkoztat minket: mi a viszonya a magánimádságnak és a közösségi imának? Ezt az imát Jézus tanította, s bizonyára nem véletlen, hogy ebben a formában tanította. A sajátos szóhasználat arra enged következtetni, hogy az imádságot a közösség tagjaként, részeként végzem. Igaz ez a Miatyánkra és minden más imára is. Ha egyedül, egymagam imádkozom, akkor is tagja vagyok, tagja maradok annak a közösségnek, amely számára meghatározó az istendicséret. Ez nem jelenti azt, hogy az Egyház nem értékeli kellőképpen a magánimádságot, mint az ember közvetlen kapcsolatát Istennel, de a közösségi imádság egy magasabb rendű imaformának tekinthető, főként akkor, ha az a liturgikus ünneplés keretében történik (az Egyház által jóváhagyott szabályok szerint).

    A személyes, egyénileg végzett ima fontosságát különösen is hangsúlyoznunk kell egy olyan világban, amely Istent személytelenné teszi és áthelyezi egy emberektől független dimenzióba. Valójában azonban Isten nem számunkra elérhetetlen távolságban létezik, hanem kapcsolatot teremt velünk, s mi az ő megszólítására felelünk, amikor imádkozunk.

    Az imádkozás egyik formája a kérő ima. A Miatyánk is tulajdonképpen ebbe a csoportba tartozik, hiszen kéréseket fogalmaz meg, a Máté szerinti változat hét (vö. Mt 6,9-13), Lukács szerinti pedig öt (vö. Lk 11,2-4) kérést. Minden kérő ima Isten imádásából fakad, s ebben az értelemben egyben Isten dicsőítése is. A kérő imában úgy fordulunk Istenhez, hogy egyúttal elismerjük nagyságát és hatalmát, és kifejezzük bizalmunkat, hogy teljesíteni fogja mindazt, ami lelkünk javára szolgál. Egyesek – helytelen módon – kifejezetten elutasítják a kérő ima minden formáját, mert úgy vélik, hogy ezáltal az ember át akarja venni Istentől az irányítást és bizonyos dolgokat, lelki javakat akar a maga számára biztosítani, mintha Isten nem tudná, hogy mire van szüksége az embernek. A kérő imában azonban nem mi mozgatjuk az Istent. Nem mi határozzuk meg, hogy mi jó az üdvösség szempontjából. Isten az Úr, akinek jogában áll bármit megadni. Kérhetünk mi bármit. Ha akarja, többet, ha úgy tetszik neki, kevesebbet ad, mint amit kérünk. Láthatjuk tehát, hogy a kérő ima az Istenben való élő hit kifejezése. Egy olyan istenhit, amely nem kíván élni az Istenhez fordulás lehetőségével és nem fogadja el az ily módon kapott ajándékokat, személytelenné, lélektelenné válik. Hallgassunk Jézus biztatására, és forduljunk Istenhez bátran kéréseinkkel! Isten őszinte imádságot vár tőlünk.

    Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor teljesítetted tanítványaid kérését, és imádkozni tanítottad őket. Most mi is azt kérjük tőled, hogy taníts minket imádkozni, taníts bennünket a helyes imára! Az életszentség és az üdvösség elnyerésének biztos eszköze a szüntelen imádkozás. Te nem üres szavakat kívánsz tőlünk, hanem figyelmes elmét, odaadó akaratot és megtisztult szívet. Tisztítsd meg gondolatainkat és érzéseinket az imádság által! Add, hogy újjászülessünk a szüntelen imádság által! Add, hogy hitünkben növekedjünk az imádság segítségével! Add, hogy megtaláljuk az imádságban a mennyei Atyához vezető utat! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!