Nagyböjt 3. vasárnapja – C év

    Két Jézus korabeli történet kapcsán hallottuk ma Jézus szavait az evangéliumban. Az egyik esemény az volt, hogy Pilátus, a római helytartó a húsvéti ünnepekre Jeruzsálembe zarándokolt galileaiak között vérfürdőt rendezett, a másik pedig az, amikor Siloámban egy torony összedől és maga alá temet tizennyolc embert. Az ószövetségi felfogás szerint mindezek az emberek nem véletlenszerűen haltak meg, hanem azért, mert bűnösek voltak, s Isten bűnükért halállal büntette őket, pedig valójában nem voltak rosszabb emberek az átlagnál. Ennek a felfogásnak sajnos még ma is megvannak a nyomai, főleg az idősebb generáció körében, amikor valakinek valami nagy sorscsapására azt mondják, hogy "megverte az Isten".

    Jézus is szakít az ószövetségi szemlélettel, amikor kijelenti, hogy nem voltak ők bűnösebbek a többi embernél. Tehát így ez a felfogás, hogy Isten "megverne" valamiért bennünket gyökerében helytelen, rossz. A lényeg azonban nem is ez a mai evangéliumban, hanem az, amit ennek kapcsán kétszer is, szinte már fülsértő módon kijelent: "Ha nem tartotok bűnbánatot (helyesebb fordításban: ha nem tértek meg), épp úgy elvesztek ti is mindnyájan!"

    Úgy érzem, hogy az elmúlt időkben az Egyház nem fektetett kellő hangsúlyt a megtérésre. Még a nagyböjti időszakban is inkább a böjtöt hangsúlyozza, mintsem annak igazi célját a megtérést. Ennek következtében a legtöbb hívő tudatában a megtérés szó kapcsán az jut eszébe, hogy egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz. Abból pedig szinte semmit nem észlelnek, hogy a megtérés a hívő emberre is vonatkozik. Pedig figyeljétek meg: Jézus a hívő zsidóknak mondja nyilvános működésének kezdetén: "Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban." Vagy pedig a mai mondatot is, hogy "Ha nem tértek meg, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan!" szintén a hívő zsidóknak mondta.

    Mi is valójában a megtérés?

    A megtérés azt jelenti, hogy Jézus Krisztust tekintjük életünk legfőbb értékének. Azért, mert ő életét adta értünk. A megtérésből az is származik, hogy ha felismerjük, hogy Jézus életünk legfőbb értéke, akkor őt tekintjük életünk legfőbb urának, akinek engedelmeskedünk. Ám az ő hatalma nem evilági erőszak, hanem a Szentlélek által ihletett finom vágy, hogy megtegyük amit Jézus kíván. Valahogy úgy, mint a szerelmesek esetében, akik nagyon szeretik egymást és a másik kívánsága szinte parancsként jelentkezik. Ha igazán szeretjük Jézust, parancsai nem nehezek, hanem szinte lessük kívánságát, mint a szerelmesek.

    A megtérés személyes döntés, nem pusztán egy értelmi belátás eredménye. Odafordulás teljes személyemmel Istenhez, és ezzel együtt elfordulok bűneimtől is. A megtérés nem egyetlen esemény, hanem állandó életfeladat: mind jobban átadni magamat Istennek, teljesen elmerülni a Szentlélekben, akit a keresztségben kaptunk meg Krisztus által. Egész életre szóló feladat, mert ugyan melyikünk mondhatja el, hogy teljesen befogadta a végtelen Istent?

    A végtelen Isten mindig tartogat új meglepetéseket, csak keresnünk kell. Mindig vágyik felénk megmutatni szeretetének új oldalát, csak el kellene fogadnunk.

    Valahogy úgy mint a jó házasságban a házastársak, akik szeretetüknek mindig újabb és újabb oldalát ajándékozzák egymásnak, mert a szeretet kimeríthetetlen. S ha ez a mindig megújuló és ajándékozó szeretet nincs meg egy házasságban, az a házasság tönkremegy, mert nem lelnek benne boldogságot a felek. Ilyenkor van az, hogy valamelyik házastárs az alkoholban keres boldogságot, vagy egy másik személlyel létesít szexuális kapcsolatot, mert ebben keresik a boldogságot. Vagy a legrosszabb és sajnos elég gyakori esetben válással végződik az ilyen.

    Isten mindig nyitott, hogy ajándékozza magát nekünk. De ha mi nem vagyunk nyitottak feléje a megtérésben, akkor Istennel való, kapcsolatunk tönkremegy, megszürkül, mint a rossz házasság.

    Mindig újabbra és újabbra kell törekedni, megtérni, odafordulni Istenhez, egyre jobban átadni magunkat neki. S ez nem egy üres szöveg, hanem cselekedetekben kell, hogy megvalósuljon. Mindenek előtt az imádságban, az Istennel való legközvetlenebb kapcsolat lehetőségében. Az imádságban is meg kell térni, újakat kell keresni, csendben kell lenni. Mint ahogy a szerelmesek minden szó nélkül, csak pusztán a pillantásukkal tudnak egymásnak üzenni, hogy szeretik egymást, úgy az Istennek is legjobban a csendben és nem vég nélküli imák felmondásában tudjuk legszebbek kifejezni, hogy szeretjük.

    Midig újabbra és újabbra kell tehát törekedni, mert Jézus felszólított minket: "Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!"

    Persze tudom, hogy most főleg az idősebbek közül sokan azt gondolják magukban: "én már idős vagyok, ennyi meg ennyi éves, ez nekem már magas. Én már nem tudok megváltozni. Szüleimtől ezt láttam, ezt kaptam - én már csak így szoktam meg."

    Nem teljes megváltozásról van szó, hanem arról, hogy az Istennel való kapcsolat egy módját nem lehet megszokni - új kapcsolatra kell törekedni Istennel. Nem szabad belefáradni, s kijelenteni, hogy én már nem vagyok többre képes - de igenis képes vagy rá!

    Az előrehaladás, a megújulás, a megtérés nem csak a papok feladata, hanem minden megkeresztelté, mert a megkereszteltek alkotják az Egyházat. Minden megkeresztelt felelős az Egyházért, hogy megtér-e vagy sem.

    Jézus még ad haladékot életed fügefájának, hogy bűnbánat, a megtérés gyümölcseit teremjed. De sosem tudod mikor telik le a haladékul kapott egy év, amikor ismét eljön, s ha nem talál gyümölcsöt rajtad, menthetetlenül kivág.

    Ámen.