Terményhálaadó ünnepeink
Magyarországon mintegy 60 éve, 1945-től minden év szeptember harmadik vasárnapján csoda történik Lajosmizsén, a szeretet csodája. Elérkezik a terményhálaadás ünnepe. Már csütörtöktől hordják az emberek a terményeket, amelyekkel hálát akarnak adni Istennek. Azután szombaton reggel mint egy megbolydult méhkas, a templom környéke megmozdul. A hívek apraja és nagyja jön és elkezdődik a csoda. Vidám jókedvvel, békében és szeretetben elkezdik díszíteni a terményoltárt, ami a szembemisézõ oltár lesz. Nyilván ilyen nagy oltárnál a mennyiség is számít, hiszen nem mutatna jól, mégis itt a találékonyság, a szépérzék és az ügyesség apáról fiúra száll, ahogyan a ládák megtelnek, a helyükre kerülnek, a kosarak finom ízléssel elrendezõdnek, a vázákba szebbnél szebb díszítés készül.
Közben a leányok virágfüzérekkel díszítik a körmeneti díszeket és ahogyan egyre szebb lesz az oltár, egyre emelkedik a hangulat, nagyon jó érzés ilyenkor ott sündörögni a terményoltár körül, ami hatalmas és gyönyörű és mindenki tudja hogy melyik sarkot, melyik ládát díszítette saját kezével. Mindenki úgy néz erre a csodálatos oltárra, mintha egyedül ő maga készítette volna.
Amint elérkeznek az őszi hónapok, sok helyen úgy Magyarországon, mint Felvidéken, Vajdaságban meg Székelyföldön is, az ünnepi istentiszteletekre elkészül a hálaoltár, rajta szép gyümölcsök, termények, melyek arra utalnak, hogy Isten gondviselő szeretete körülvesz bennünket.
Természetesen a hálaadó ünnepélyeink, a hálaadásunk bibliai alapokra épül. A hála érzületben, gondolatban, szavakban vagy tettekben kifejeződő válasz. Az Isten kegyelmét, jóságát, áldásait megtapasztaló hívő ember válasza. A Biblia eredeti nyelveiben, sem a héber, sem a görög nyelvben nincs olyan szó, amely egyedül csak a hálát jelentené. Mindkét nyelvben az elsődleges jelentés nem a hála, hanem az ezt kiváltó „kegy, kedvesség, jóindulat”. Jelentésük azonban később úgy alakult, hogy a „kegyelem, kedvesség, jóindulat” hatását, az arra adott választ, vagyis a „hálát” is magukba foglalták. A Bibliában sok helyen találkozunk hálamondással, hálaadással, hálaáldozattal. Ezek között ott van a termésért való hálaadás.
Izraelben a páska-kovásztalan kenyerek ünnepköréhez tartozott az első kéve áldozatának bemutatása is. Az új árpa aratásának első termését hálaáldozatként mutatták be. A hetek ünnepe, a pünkösd az aratás befejezéséért való hálaünnepvolt eredetileg. A sátoros vagy leveles színek ünnepe a mezőgazdasági évet lezáró nagy őszi örvendező és hálaadó ünnep volt. (Az ünnepen sátrakban laktak, így emlékeztek és emlékeztettek a pusztai vándorlás idejére.) Az Ószövetségben hálát ad Istennek az istentiszteletet végző gyülekezet, hálát ad az élet különböző helyzeteiben a kegyes hívő, mert Isten jó, szabadító, kegyelmes, erőt ad stb. A rabbinikus irodalomban szerepel az a gondolat, hogy a jövőben minden áldozat megfog szűnni, de a hálaáldozat megmarad mindenkor.
Az Újszövetségben kidomborodik, hogy valami módon a keresztyén hívő ember minden hálaadása Krisztusért (személyéért és váltságművéért), sőt Krisztus által mondott hálaadás (Ef 5,20; Kol 3,17). Bizonyára így van ez az idei hálaadóünnepünkön is. Bátorítson bennünket a Zsidókhoz írt levél 13. részének 7. versében megírt ige, hogy Jézus Krisztus által „vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét”. A hálaoltárra pedig jelképesen helyezzük oda magunkat is, adjuk át életünket újra az Örökkévaló Istennek, ahogy Pál apostol buzdít a Lélek által: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek.” (Róm 12,1)